A Csiki Attila felhasználó összes verse >>>
Tavaszt várva
Lehunyta fáradt szemét az ég,
magára öltötte, bús tekintetét.
A távolból hideg lehellet kél,
halkan sikolt a téli szél.
Ringatózva, lombjaikat siratják a fák,
csendbe, ürességbe rejtőzött el a táj.
Fűszálak is már összeborulnak,
tavaszig, mély álomba zuhannak.
Olykor, könnyeket ejt az ég,
siratja, elmúlt nyári szépségét.
Az idő közeli de még enyhe,
nem tekint fagyosan a történtekre.
Várja a természet, fehér leplét.
Elbújva várná, az ő újjászületését.
Takarja el fájdalma minden jelét,
hozzon megnyugvást, feledje küzdelmét.
Maradjon róla csak egy szép kép,
mielőtt magához szólítaná a vég.
Azonban, még valami nem engedi.
Küzdene ő de már, nem teheti.
Oly fényesen, már a nap sem tekint rá.
Hiába érzi enyhe sugarait szomorú arcán.
Ő nem tehet róla, hisz a holnapban.
Csak rab, egy örök körforgásban.
Belenyugodva várja hát az elmúlást.
Mindent mi szép, talán majd újra lát.
A nap arany fátylát, amint megtörik a lombok.
Madarak százaitól kelnek majd életre a hangok.
Növények is élettel teli nyújtózkodnak.
Kéklő ég lesz biztatás az álmodozóknak.
Jöjj hát tavasz és kövesd, óh nyár!
Ő már egy ideje csak te rád vár.
