A Csiki Attila felhasználó összes verse >>>
Sírom
Saját síromban élek,
nincs isten, ki megmenthet.
Lelkemben mélyen vérzek,
hazugságok nyelve éget.
Könnytől áztatott napok,
megbélyegző emlékek,
halk imát suttogok,
minden nap reménykedek.
Vérem írja sorsom,
fejemben harcot vívok,
szennyezi gondolatom,
az örök habárú s a hangok.
Igaz szemem nem rejt,
hamis mosoly palástja,
borul rám, csendbe terel
de felüvölt belsőm hangja.
Ereimben tombol éget
de testem mozdulatlan,
nyugodtság máza fed,
merengek gondolataimban.
Használom szavaim,
nyugtatás s fegyverem.
Kiengedem a hangjaim,
hogy úrrá legyek testemen.
Néha mégis felsír a csend,
elborít a sötétség,
elmém határon leng,
s túl vékony a jég.
Mégis úrrá leszek magamon,
ki kell innen jutni,
ne merüljek el a gondban,
s kell, s kell bízni.
Rám tekint olykor a nap,
s a sírt elfedi,
kitárja karjait a holnap,
és a sötétséget kiszínezi.
Várom s várom mit ad,
álmot rejt vagy valóságot,
magával visz a vonat,
vagy rám húzza gyász ruhámat.
Hiába szól a szent beszéd,
nem hallhatom,
mélyről nem tiszta az ég,
sok a föld síromon.
Én azért kapaszkodok,
kézzel ások ha kell,
Ne húzzátok a harangot,
még nem mehetek el!
Itt vagyok igaz csendben,
rosszat én nem adok,
énem ízlésem mögé rejtem
de bennem szív dobog.
Érzem közel a felszín,
átszűrődnek a hangok,
fakul a fekete szín,
erősödnek a dallamok.
