A Fazekas István felhasználó összes verse >>>
Halottak napja Tyukodon
Látod, Adél,
erre a mezőre nagyapám
parasztkalapja
vetett árnyékot
egykoron:
itt húztunk az
ekével barázdát,
és ott, a jegenyék mellett
kucorgó vályunál itattam
tündöklő lovainkat.
A férfimunka volt
minden ars poeticánk,
amerre csak léptünk,
élet zizegett,
makulátlannak látszott
innét a világ,
s a hajnali gondok labirintusába
olykor bevilágított
a falu tornya felett
botladozó telihold.
Mennyi reménykedés,
mennyi éhség,
mennyi bizonyosság
morajlott bennem!
Délcegen álltam a tarlón,
karjaimban az erők
kívánták a veszélyt,
a vad veszedelmet.
Kívántam én az igaz szerelmet!
Aztán a halál kinyújtotta
fekete csápjait.
De sokszor eldadogtam itt
keservemet
földnek és égnek!
Hadd mondjak most el neked valami
különös furcsaságot!
Mikor legutóbb erre jártam,
rengett a föld lépteim alatt.
Talán őseim pora lázadt
elgyötört életemért.
Aztán egyszer csak
csend lett.
Csak az a távoli nádas
csörgött hívogatón
az alkonyi szélben,
s ahogy elindultam felé,
bevallották nekem
a piruló faágak
és a szentlászlófüvek
szomjas virágai,
hogy megtalállak,
megtalállak végre,
mielőtt belefúlna szívem
az örök havazásba.
