A Kertészffy Margit felhasználó összes verse >>>
BÚS ÁLDÁS UTÁN.
Jövőre kertem ugaron hagyom!
Fáradt a föld - - s a lelkem is, nagyon.
A kapa-ásó, verejték nyomán
Sorsunk csak bánatot mért, mostohán.
A rozsdásodó kapurács felett
Nem nyújtok többé dús gyümölcsöket,
Szomszéd, barát, - - virág sem jut már néktek,
Csak száraz kóró zizeg majd felétek.
"Adj' Isten-t" hogyha mondtok, szél felel csak rá,
Minthogyha búcsúztatónk mondaná.
Majd meddő fáknak ága roppan mint a csont;
A nedv belőlük régen elosont...
Volt áldás rajtuk egyszer, - - Isten adta bőven,
Nem kellett senkinek - - és gyümölcs-szemfedőben
Rothadt a föld s a nyárnak édes keble.
Teremni fának, - - hogy is volna kedve?
Jövőre kertem ugaron hagyom!
De vérző szívemet ökölre markolom,
Hogy Isten lelkesítő szent borát,
Mint kínok kelyhén, rajta szűrjem át.
Nem kellett áldás?! - - O! jöhet még átok..
Éjszínű méreg mámort hozhat rátok
S ha a csömörnek sápadt iszonyától
Szédül a gyáva s fuldoklik a bátor,
Bűnbánat poharát nyújtom felétek
Amelyben könnyé olvad minden vétek.
S talán az irgalom fölénk hajol.
O! szűkségteket én látom csak jól.
Ide nem méla kertek csöndje kell,
De vad sikoltás melyre riadón felel
A lelkiismereted hangja, - - én népem, Magyar,
Hogy lásd, az Isten véled mit akar!
1939 augusztus 9
