A Földesi Csenge felhasználó összes verse >>>
Lámpa
E. álmát a telefon csörgése törte meg, ami édes lehetett, mert nagyon nehezen volt képes felébredni belőle. Első gondolata az volt, hogy ügyet sem vesz róla, egyszerűen visszaalszik. Azonban a telefon kitartóan csörgött bele az éjszakába. Fejére tette a párnát, de a rezgő-zörgő dallam rendületlenül áttört azon is. Végül félrehajtotta a paplant és a zajos készülékhez lépett. Felvette és szemét dörzsölgetve a füléhez emelte.
- Halló?- nyöszörögte erőtlenül.
- Már utálom ezt az egészet…- csendült fel a túloldalon egy régen hallott, ismerős hang.
Egy szempillantás alatt magához tért, lélegzete elakadt. Érezte, hogy az addig hideg és kemény padló felhevül a lába alatt, közben pedig valahol a távolban olyan dolgok hangoztak el, hogy „szálloda”, „elnézett foglalás”, „kellemetlen”, „egyetlen éjszaka”…
- … hidd el, ha volna más lehetőségem, élnék vele, de nincs. Megoldható?
- hangzott el a kérdés, ami E.-t hamar kibillentette a szótlan csodálkozásból. Át sem gondolta, szapora igenek hangzottak el, a cím megadása majd csend. Üresen zúgó csend, ami alatt összevegyített emlékek milliói árasztották el agyának egy piciny zugát, ahova valamikor még azt véste fel: „Felejtsd el!”
- Idejön. - suttogta maga elé, megtörve a káoszt, ami kezdett a gondolatai felett eluralkodni. Inkább más fele terelte őket. A tipikus egyedülálló lakás kompozícióba rendezett rendetlenségével elég elkeserítően festett ahhoz, hogy cselekvésre késztesse. Az előző napi ruha a szennyesbe, más is a szennyesbe, minden a szennyesbe. Szemét a kukába, aminek nincs helye, de nem szemét, a szekrénybe. Mosogatni, de nem törölgetni. Túlfűtött serénykedésének végül egészen kedves összkép lett az eredménye. A telefon újra megcsörrent. Farmerre váltott, majd a lifthez sietett és elindult lefelé. Minden szinttel hevesebben vert a szíve és egyre égetőbb kérdések tódultak a fejébe: vajon hogy van, és mit csinálhat itt? Hogyan köszöntse?
Kilépve az ajtón frissítően hatott a simogató őszi szél. Az utca sötétbe burkolózott csak az épp elhajtó taxi hangja törte meg a békés képet. Sehol senki- csak P. Csomagoktól terhesen várta, hogy E. betessékelje, de az földbegyökerezett lábakkal csak állt és nézte őt. Végül, mint ahogy régen, P. most is kivágta magukat a kellemetlenbe fúló másodpercekből és tett egy mozdulatot, hogy szeretne bemenni. E. hamar észbe is kapott, a bőröndöket elvéve félszeg mosollyal vezette P.-t a lifthez. Felfelé haladva a nemvárt vendég nem győzött hálálkodni és magyarázkodni.
E. igazából meg se hallotta őt. Mást figyelt. Látta rajta a fáradtságot, az egész napos utazást, de a gyűrött felszín alatt a régen simított arcot, a hosszan csókolt ajkat, a mindent fürkésző ragyogó macskaszempárt is. Vajon gyűlöli még?
- Éhes vagy?- kérdezte kissé rekedten, amikor már a lakásban voltak.
- Nem, köszönöm. Csak mutass egy helyet, ahol összeeshetek- jött a válasz. Kedves volt a hangja, de mégis hűvös. Érezhető volt a finom távolságtartás.
Azonban E. mélázása hamar megtört amikor eljutott hozzá a kérés. Körbenézett és beléhasított a felismerés: az ágyán kívül máshol nem tudja elaltatni az utazót. Ezt finoman elő is adta, mire egy fokkal hűvösebb „ Aha.” érkezett. – Túléljük. Csak aludjunk végre.
E. bólintott és a hálószoba felé vezette P.-t, de ahogy feloltotta a villanyt épp csak egy villanással egybekötött kattanást hallottak és minden sötétbe borult.
- Várj- szólt E. és oldalra lépve feloltott egy kislámpát. Ahogy visszanézett vendégére, a félhomályban derengő meleg fényben tekintetük egy pillanattal tovább időzött el egymáson, mint azt bármelyikük is megengedhette volna magának. Ezt felismerve hamar megszakították azt, P. elővette alvóruháját és gyors mozdulatokkal, háttal átöltözött. Hasonlóan tett E. is, de az ablakban látta a tükröződő fürge testet. Elhessegette minden gondolatát és emlékét ekörül.
Lefeküdtek egymás mellé, egymástól a lehető legtávolabb. Rengeteg dolog kavargott a fejében, mondani is akart valamit, de amikor egy épkézláb mondat a nyelve hegyére szökkent akkor látta, hogy P. már alszik is. Elmosolyodott és átnyúlva felette lekapcsolta a villanyt.
Egyszer megébredt. Hajnal lehetett, vagy ahhoz közelített. Édes szuszogást érzett a nyakánál. Fel sem tűnt neki, hogy az álmuk egymáshoz sodorta őket. Mielőtt bármit tehetett volna, a szuszogás megtört- P. felébredt, mozdulataiból érezte, hogy felnéz.
Hogy ki kezdte az E. számára mindig rejtély marad . Csak a puha ajkakat érezte, a dús hajat az ujjai között. P. bőrének illata még mindig ugyanolyan csalogató volt, mint rég. Akkor valahogy minden ki nem mondott szó egy hang nélkül került a felszínre, minden fájdalom szeretettől terhesen szakadt kettőjükre. A semmi feloldozásában lettek újra egymásnak a mindenei - ha csak rövid időre is.
Másnap reggel a telefon zenélve keltette E-t. Kinyújtotta kezét- de csak a levegőt markolta. P. nem volt mellette. Gyorsan felült, körülnézett. A ruhák sehol, a csomagok sem voltak a szobában. Gyorsan felöltözött, kisietett, miközben az ébresztő zengte:
„Lámpát, ha gyújtok…”
