A Takács Zsolt felhasználó összes verse >>>
Elveszni a csöndben
Elveszni a csöndben.
A dombos táj zivatar után, az égen kúszó három gomolyfelhő, és a nap első sugarai melyek átjutnak rajtuk.
Olyannyira idilli, hogy már-már úgy hiszi az ember, le kellene festeni.
Azonban van olyan akit ez egyáltalán nem érint meg.
Mondjuk, hogy már túl sokat látta és már ráunt, de az igazság az, hogy egyszerűen csak hidegen hagyja az egész. Van itt még egy halastó, aminek víztükrének csendjét csak az esőcseppek törik meg. A gátőr ugyanis nem szeret horgászni, és nem mereng el a tájon hosszason a friss levegőbe nagyokat bele-bele szippantva. Nem egy olyan gátőr volt, csak egy gátőr. Csönd volt, a csöndben volt egy gátőrház és benne egy gátőr.
Bárhogyan is nézzük, szürkék voltak a mindennapjai, még ebben a színes tájban is. Elvégezte az éppen aktuális munkáit, dohányt rágott, evett, aludt, leszidta a gátnál játszadozó gyerekeket és még sorolhatnám hosszasan, akkor se találnánk semmi érdekeset ezekben.Talán a legnagyobb színfoltot az életében a mostani momentum hagyta. Szokatlan csörgés-csattogásra ébredt, majd hangosan felhorkant, felállt a székéből és kinézett az ablakon. A gátőrházzal szemben egy nő tekert el éppen, valamilyen ócska, de már-már stílusosnak mondható régi biciklivel, ami hagyjuk meg, igen csak nagy zajt csapott. Majd a nő tárcája kicsúszott az oldaltáskájából, és a földre esett, ő pedig tovább hajtott.Egy férfi az ablakon kihajolva esetleg a házból kirohanva egy kiáltás elengedésével egy életre lekötelezhette volna a biciklin ülő hölgyet. Jól gondoljuk, ő is egy férfi volt, de mégsem az a férfi. Sokkal inkább volt „a gátőr”, mint „a férfi”. Belemarkolt a dohányba, a szájába vette, majd ráérősen kisétált a házból és felvette a tárcát. Ahogy lapozgatta rekeszeit, talált képet a nőről, iratokat és némi kézpénzt. A képet nézegette egy darabig, csinos nőnek tartotta. Majd összecsapta a tárcát, vett egy nagylevegőt és felnézett. Valószínűleg itt már fejben el is tervezte hogyan indul neki a nagy útnak a szörnyű erdőn keresztül. És bár az arcán kiülő kedvetlenség szörnyű erdőt és ezernyi szörnyű kihívásra engedett következtetni egy külső szemlélőnek. Igazából csak egy jegenyesor volt előtte és egy sáros út aminek neki kellett vágnia, hiszen arra hajtott el a nő.Lenézett az útra, kerékpárnyom volt a sárban, majd újra felnézett, köpött egyet és akár egy nyomozó ökölbeszorított kezét a szája elé emelte, majd fejben összegezte a látottakat.
-Volt egy női kerékpár, rajta ült a nő….
Gondterheltem megtörölte a homlokát és arra gondolt: Egy hangosabb kiáltás is elég lett volna, hogy az ügy végére járjon amíg még ott volt a kerékpáros, de már késő. Utána kell vinnie, nincs mese. Megcsóválta a fejét, mint aki a világ összes gondját készül éppen a vállára venni és folytatta az összegzést. Volt rajta egy pár szandál, rémlett neki egy szoknya a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva és egy milflőrmintás blúz.
Mivel a helyzet alapos végiggondolása nem hozott új, eddig váratlan fordulatot. Így elindult végig a jegenye soron. Egész úton egyetlen szórakozása volt, az az egy amalgántömés a hátsó fogában aminek érdes felületét nyelve hegyével nyalogatott egy-egy rágás közben.
Majd észrevett egy asszonyt aki éppen teregetett a házának előkertjében. Pont végzett a teregetéssel, és befelé indult. Messze volt, így nem ismerte fel hogy ő-e az korábbról.
Egy kiáltás, egy mindeddiginél hangosabb kiáltás kell. Kiköpte a dohányt, vett egy nagylevegőt, majd szépen lassan kiengedte azt, úgy, hogy még a szája is nyitva maradt résnyire, arcán pedig látszólagos értetlenség ülepedett meg. Új kerékpárnyomok, és egyik sem a házhoz vezet. Elképesztő letörtség lett úrrá rajta, hogy tovább kell gyalogolnia, távol az őrháztól. Egy becsukódó ablak csattanása rázta fel újra, és most már a letörtség, méregbe csapott át. Nem elég, hogy eljött idáig a semmiért, még a dohányát is kiköpte. Mindezt egy olyan nőért, akit nem is ismer. Még az elején oda kellett volna kiáltani neki. Alig 20 percnyire volt az őrháztól, csalódottsága mégis vetekedhetett volna bármely bukott szabadságharcoséval.
Megfordult, majd elindult vissza a nyugodt kis világába, a kihívások és váratlan problémák mentes életébe. Majd valaki utána kiáltott.
Egy nő volt, öreg és rozoga biciklin, szoknyában, az oldalán kistáskával. A gátőr megállt, megvárta az odaérkező biciklist, és csendben állt. A nő lihegett, látszólag nagyon siethetett, hogy minél hamarabb újra bejárja azt az útvonalat ahol elhagyhatta a tárcáját. Majd miután kifújta magát, neki kezdett:
- Elnézést, nem talált egy fekete női tárcát? Tudja nem rég tekertem el erre és…
A gátőr nem akarta végigvárni mint mond a nő, csak átnyújtotta a tárcát. A lányon ezt követően mérhetetlen boldogság lett úrrá, letámasztotta a biciklit, és átölelte szorosan a gátőrt.
- Köszönöm.
A gátőr nem szólt semmit, csak biccentett és elsétált. Arcán mégse az a fásult komorság volt mint korábban, sokkal inkább valami diadal ittas bár mégis szerény és távolságtartó mosoly.Mikor beért az őrházba, leheveredett a székére, hátradőlt és erre gondolt: Csönd. Majd felállt, és kinézett az ablakon. Nézelődött egy darabig, majd kivitte a székét a ház elé és letelepedett. Nézte a naplementét, és a fel-fel bukkanó bicikliseket, majd elaludt a székében.
