A Kiss Barbara felhasználó összes verse >>>
Hajnali négy (próza)
Ha anyád tudná, mit művelsz, nem lenne őszinte a mosolya. Sőt, megkockáztatom, hogy egy hatalmas pofonnak lennél kis gazdája azonnal. Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? Persze, hogy nem…
Túlságosan leköt a kifelé bámulás az ablakon. Ez nem is a probléma. Elismerem, hogy gyönyörű a kilátás a városra innen, az ötödikről, de megéri ezért félig kilógni az ablakon? Főleg, mert azért teszed, hogy minél több füst szálljon ki rajta, ne a szobádban ragadjon. Egyáltalán nem félsz attól, hogy egy rossz mozdulat, és kizuhansz? Vagy, hogy egy korán ébredő munkás a szomszédos háztömbből észrevesz téged, és egy öngyilkosságra készülővel összekeverve rád hívja a rendőröket? Érdekel is téged… Csak azt a cigit hadd szívhasd és bámulhasd a hamarosan ébredő várost, és körülötte a köd lepte hegyeket.
Ezért se osontál át a lakáson, át a szüleid szobáján, hogy kiülhess az erkélyre, nem igaz? Mert onnan nem olyan szép a kilátás. Pedig az ottani székek legalább kényelmesek, és nem kellene az éjjeli szekrényeden térdelned… Anyádék úgyse tudnák meg, hogy hajnali négykor mit műveltél. Nincsenek is itthon, mert az ország másik végében ünneplik a huszonötödik házassági évfordulójukat. Megérte annyit dolgoznod hétvégenként, hogy most meglephesd őket az utazással. Édesanyád majdnem kiugrott a bőréből, apád meg hozta a szokásos laza, poénkodós oldalát. Jó volt látni őket tiszta szívből mosolyogni újra. Mostanában úgysincs túl sok okuk erre.
Tulajdonképpen miért is nem alszol? Még mindig kínoznak a gondolatok, melyek, mint egyre szoruló szögesdrót szorítják össze és tépnek bele a szívedbe és agyadba egész nap? Vagy már rég túllendültél a letargiádon, és egyszerűen kihasználod, hogy végre egyedül vagy itthon, és így azt csinálhatsz, amit csak akarsz?
Na, hé, mit történt már? Rosszat mondtam volna? Most miért zokogsz? Ezek szerint mégsem tudtál megszabadulni a fojtogató érzékektől, vagy tévedek? Remélted, hogy majd távoznak belőled, ahogy a nikotin szétárad az ereidben, és kilélegzed őket a tüdődből a füsttel együtt, igaz? Csak sajnos, ugyanúgy benned ragadtak, nem akarnak békén hagyni. Így, most jöhetnek a könnyek! Hadd folyjanak azok a patakok, folyjanak csak össze, és okozzanak pusztító árvizet! Megkönnyebbülsz, meglátod, még ha mást nem is érsz el a könnyeiddel.
Máris jobb, igaz? Gyere, nyomd el azt a cigit, a csikket meg áztassuk el vízzel, és rejtsük el a szemetesben, a konyhában! Figyelj csak, elég, hogyha csak a folyosón kapcsolunk lámpát, elég lesz az a fény, hogy ne bukjunk orra a lakásban. És lehetőleg, ne nézzük meg a tükörké… Azta! Sokkal élénkebb kék a szemed most, de egyáltalán nem vörös. Az arcod is pirospozsgásabb… Hallod, egészen szép vagy! Gyakrabban kellene sírnod. Jó, bocsánat, rossz vicc volt.
Ha már itt vagyunk a konyhában, mit szólnál egy kis mogyorókrémes kalácshoz? Úgy, három-négy-hét darabhoz? Csak kettő? Rendben, ahogy gondolod… Amúgy, tudtad, hogy van tejszínhab is a hűtőben? Nem, kicsit fentebb… Ne, ne a barackos joghurtot válaszd... Savanyú uborka? A kalács mellé? Drágám, te most új szintre emelted az önsanyargatást, vagy csak simán terhes vagy, hogy összeennél mindent? Nem, terhes nem lehetsz, mert annyi eszed még van, hogy a dohányzást hanyagolnád a baba miatt. Viszont az érzelmi hullámzásaidat is egyből megmagyarázná… Jól van, rendben, befejeztem! Már viccelni se lehet? Tényleg érzékenyebb vagy ma… Pedig csak jót akarok neked.
Próbállak életben tartani, lelket verni beléd, mert tudom, mennyire mélyre tudsz süllyedni az önsajnálatban, de inkább az önutálatban. Mindenkivel igyekszel elfelejtetni, vagy legalábbis, enyhíteni búját-baját, de a mosolyod mögött elrejtett fájdalomról miért nem beszélsz soha senkinek? Erős vagy, stabil és szilárd, mint egy vár, de az is omladozni kezd, ha ágyúgolyók záporoznak folyamatosan rá, és ütnek lyukat az oldalába…
Félek, hogy kárt teszel magadban. Bennünk. Együtt mindent megoldhatunk, nincs számunkra lehetetlen, de ebben hinned is kell! Bíznod kell bennem. Önmagadban.
