A szabi felhasználó összes verse >>>
Iovan számára a terek
Iovan, még főzött egy kávét, és elszívott két cigarettát. Akár az erős férfiaknak, ez neki is elég volt vacsorára. Nézte a nagy hegyek felől érkező felhőket, melyek olyan illatot hoztak, mint a fűszeres oldatokban kimosott lepedők szoktak. Az ég csillagtalan volt, zavaros volt, a mitológiai eredetű fekete földekhez hasonlított. Havat ígért, hidegével gyámolított.
Közeledésével üzent hadat Iovan szobája pállottságának, az üvegtábláknak csapódó vízcseppekben szórta átkait. A csöndes férfi, enyhén megnyitotta az ablakot, mint azok, akik képtelenek az egyértelmű mozdulatokra. A határként szolgáló anyag teljes kitárulkozása, már nem az ő műve volt. Valamilyen rejtett struktúra mentén vesztette el jelentését és realitását a két világ közötti határmezsgye, az üveg hátracsapódásában. S közben meglazult a lerohanás különbsége a feloldozással szemben, majd lassan csend lett.
Kétszáz szombat telt el, mióta ideköltözött. Akkoriban változtak át a párban szaladó fehér elefántok csoportjai, nagy szürke teherautókká, s velük együtt haltak el, a népmesei fordulatok Iovan életéből. Beomlott a pince, nehéz munkával ásta ki a férfi, csak úgy ömlött be a fény, leszakadt egy harang, és termékeny lett az a tavasz. Mindenfelé madarak repültek. Aztán, már csak az árral együtt haladó csónakot nézte esténként, és rájött, nem érdeklik az utazások, csak, ha képzeletbeliek. És lassan, megértette a megérthetetlent, magára maradt, és semmit nem számított a bajtársiasság. Azokat, akik már mindent tudtak a hálálról, szerre, az utca kövére fektették. Egymás mellé, szakadt, kihasznált, becsapott sorokba, és senki nem felelt már értük. Melléből kihúzta a hosszú, erdei gyaloglásokon szerzett szálkákat, reggelente lemosta arcát, de nemigen nézett mások szemébe. Nem keresett párhuzamokat, és nem szólt senkinek. Utána csak egy enyhe horpadás maradt a párnában, az elmosatlan tányér, meg a lekaszálatlan kert.
A keskeny hegygerincen, hét órát lovagolt, és megivott huszonkét pálinkát. De olyan józan volt, mint nagyon ritkán az emberek. Testét, nem tudta elgyötörni fáradtság, és semmiféle részegség. Mindez, olyan magasságban, ahol nemigen járnak a madarak. Habár, azzal az ígérettel nőnek évről-évre a hegyek a fény felé, tiszta látást biztosítsanak sűrű vidékekre, innen már csak összeolvadt masszának tűnik az élet. A hideg levegőben, mint esőverte ruha mintái kavarognak a mélység emóciói. Az integető kezek búcsújelei, olyanok, mint szép ágak a pirkadatban. Az idő múlását, csak a meg nem írt levelek jelzik. Az üres lapok fehérje, az absszurd, hegyvidéki tengerek sóját idézi. De innen, nem szabad üzenni, akkor tönkremenne minden. Itt, hiába kérne menedéket a vadász, míg valaki meghallaná, a földre esik, és megderesedik továbbnövő szakálla.Ide, úgy jött Iovan, ahogyan csak ide lehet. Nem hozott magával semmit, és a ruháját kimosta a víznél. A leszakadó gombok, szépen csillogtak a köveken. Ez, nincs a beszéd helyei között. A férfi a fák között jár, a sziklákon, néha, derékig hóban. Fát vág, tetőt rak, akadályokat állít a szél útjába. Vadak után iramlik, lerántja a földre, és hazaviszi, de hagy a többi állatnak is. Az egész olyan egyértelmű. Nincsenek ígéretek, jutalmak és feltételek. Amúgyis, már nagyon könnyű helyekről venné elő őket.
Iovan már rég tudja, időszakai vannak az életének, csak meghalása lesz erősen rövid.
Majd, egyszer, az öbölbeli nagy halászhajók dízelmotorjai, idáig fognak hallatszani. Ez a lakatlan helyek szerkezete, magukban hordozzák elmúlásukat. Reggelente favágók lépései fogadják a hóban, és meg akarja tudni, kicsodák ők. És utánuk megy, és kutatja őket, és készülni kezd be nem következő ostromukra. És már nem hagy maradékot a leölt vadból, hanem mind hazaviszi. Eldeszkázza ablakait, megerősíti a zsanérokat, és dupla-ajtót ácsol. És majd, csak sötétedés után rak tüzet, el ne árulja őt a füst. Akkor, ismét végigvirraszt két éjszakát, közben, szerre leveti ruháit. Lemossa testét, haját, s hosszasan időz a havas mezőn, jól átjárja a purgáló szél. Utána, elindul. Nem beszél, és nem sző terveket. A völgy felé megy, az öböl felé. Hullafáradtan, halakat fog, kenyeret kap az özvegyasszonytól, és az emberek között húzza meg magát. Tudja majd, véget ért a megelőző, megszűnt ő, és minden, és nem ezekből áll a világ. És vándorlásba kezd, az embereknek istenről beszél, az útjáról, és, mikor rátalál, nyugtalan önmagát látja benne.
És, talán visszavágyik ide, ebbe a havas tisztásra a nagy ködök és nyugtalanságok közepén.
