A Bora Zsuzsa felhasználó összes verse >>>
A szerelem margójára
Egyszerű történet ez. Egyszerű, mégis különleges. Csak az enyém, a sajátom, egyedi, pedig átlagos és magáénak mondhatja mindenki, ha élt és szeretett. Buta, naiv képzelgés talán és egy szava sem igaz. Vagy megtörtént és annyira valódi volt, amennyire egy szerelem valódi lehet. Az életem. Nem számít, hogy nincsenek dátumok, adatok, esetleg nevek. Lényegtelen, ostobaság csak, hogy mikor születtem, mikor kezdtem az iskolát, milyen jegyeim voltak és mikor végeztem. Senkit sem érdekel. Engem sem. A saját, hivatalos papírokon végigkövethető életem unalmas és érdektelen. Születési bizonyítvány, személyi igazolvány, könyvtári kártya, egyetemi felvételi űrlap. Nevek, dátumok, helységek. Nincs jelentősége, nem is volt és soha nem is lesz. Az élet nem fejezhető ki számokban és betűkben. Az élet több, jobb vagy rosszabb, de mindenképp érdekesebb.
Ajándék. Egy barátság, egy élmény, a család, mosolyok, könnyek, félelmek, boldogság. Örökké tartó, soha véget nem érő pillanatok, amikért érdemes gürcölni az érdektelen semmiségek közepette. Élet. Csókok, ölelések. És egyetlenegy szerelem. Mindenkinek megadatik, a különbség csak az ki mit hoz ki belőle. Végtelen. Bármilyen erőfeszítés hiábavaló, nem érdemes küzdeni ellene. Elragad, magával ránt, bedarál. Sírig tartó boldogság vagy örökös hiányérzet a jutalom és nincs bocsánat, nincs könyörület.
Talán eltévedtem. Mindenki megvívja a saját maga harcát és én veszítettem. Kaptam és nem tudtam megtartani, féltem és hibákat követtem el, szerettem és túlzásokba estem. Szerettem? Szeretek. Szeretem. Múló ábránd, remény és vágy csak, hogy meg tudok szabadulni tőle. Az érzéstől, az emléktől. Nehéz és kétségbeejtő. Néha nagyon félelmetes elfogadni, hogy egy van és több nem lesz, együtt élni a tudattal, ha mással van, vagy ha nincs mással, de velem sem. És nem is lehet. Ami történt, megtörtént. Soha nem lehetünk már együtt, ennek így kellett lennie. De az erős, embertpróbáló érzések nem hallgatnak a józan észre.
Ostobaság? Mégis néha hatalmas öröm és szomorú elégedettség van a szívemben, hisz megadatott, hogy valakit tiszta szívből, őszintén, mindennél jobban szerettem. Hisz az élet nem kívül, hanem belül zajlik, és a legeslegérdekesebb az érzések kavalkádja, amit egy személy, egy helyzet, vagy akár egy szó előidéz és mozgásban tart a lelkünkben. Nem számít, hogy mikor, hol, kivel kezdődik el, de egyszer elkezdődik és nekünk ezt éreznünk kell. Muszáj szabadon engednünk, nem fojthatjuk meg. Ha megfojtjuk, magunk és életünk gyilkosai leszünk az ártatlan közönyben.
Élni kell és megélni. Hagyni hogy hasson, fájjon vagy okozzon örömet. A fájdalom is lehet szép, ha értékeljük az érzelmek csodáját az emberekben. Okosan vagy bután, gyengén vagy erősen, sokáig vagy csak egy egészen rövid ideig. Teljesen mindegy. Bárhogy is alakul a hatása végtelen és rányomja bélyegét egész életünkre.
Szeretem. Valami lélek alján megbúvó, szunnyadó, mégis végtelen, erős, tiszta szeretettel. Soha nem felejtem el és nem lesz olyan nap, hogy ne jusson eszembe. Ő volt a szerelem. Egy és egyetlen. Minden, ami előtte vagy utána állt a sorban csak árnyéka a vele töltött éveknek, hónapoknak, heteknek, napoknak, perceknek. Másodpercek. Bele égtek a szívembe, az agyamba, a sejtjeimbe és csak velem együtt pusztulhatnak el. A súlyom a duplájára növekszik, miközben ezeket magamban cipelem. És cipelem. Ő is cipeli. Hurcolja éveken, országokon, kapcsolatokon át, eltörölhetetlenül az emlékemet. Az érzéseket. Nem bújhat el, nem szabadulhat meg tőlük, akkor sem, ha az őrületbe kergetik. Soha nem leszünk egymásé többé, mégis egymásé vagyunk egy életre. Köszönöm Neked.
