A Gál Z. Csaba felhasználó összes verse >>>
Fogadom a halált
Kettesben voltunk: csak én és a halál.
Rágyújtottam, hogy lássa:
békével jöttem.
Semmi sietség nem volt szavainkban,
csak egy sorsról kellett döntenünk.
Haldoklik egy közös ismerősünk.
Szó szót követett,
nyugodtak voltunk mind a ketten,
mégis valamiért úgy éreztem,
mintha szűk lenne a székem.
„Te vagy az oka, hogy haldoklik”,
hangzott a vád.
„Én vagyok az ok”, gondoltam.
Mintha isten lennék,
én vagyok az Alfa!
„És te vagy a cél, amiért még él”.
Ez ellen nem védekeztem.
Természetesen én vagyok az,
ki más lenne, ha nem az isteni,
a megfoghatatlan, a transzcendens?
Lássuk csak...
Minek védekezni? Én vagyok minden!
Én vagyok Ő.
„Hozzám imádkoznak a bajban,
Én vagyok az ostya a templomban,
csatában Én vagyok a remény,
békében Én vagyok az erény,
holtomban a mámor vagyok,
éltemben holtakat támasztok,
szárazságban vizet hozok,
esőzésben száraz sarkot,
járványban az orvosságot,
egészségben gazdagságot,
Én vagyok minden.
ÉN VAGYOK ISTEN!”
Tudta, hogy ezt fogom mondani?
Szeméből sütött a düh és az elszántság,
de próbált nyugodtnak látszani.
„Az ő sorsa az én kezemben van,
nem a tiédben.
Ha akarod, hozd vissza,
de csak ha elvittem.
Kíváncsi vagyok, meddig birod
nélküle, Isten!”
Az utolsó szó gúnnyal csengett,
és értettem a lényeget,
de elengedtem a fülem mellett.
Megbeszéltünk egy másik időpontot,
de a közös imerős állapota csak romlott.
Nem baj, majd holnap viszek neki virágot...
