A Roszicska László felhasználó összes verse >>>
Csendé lett
A MiniABC-é eladóját Zsuzskának hívják. Unokatestvérek vagyunk. Régebben sokszor találkoztunk a nagyinál – kiváltképpen a nyári szünidőben.
Olyankor a kert végén folyó vízből próbáltuk kifogni a legnagyobb halat. Természetesen horog nélkül, ugyanis szerettük a kihívásokat. Horoggal mindenki tud pecázni, de nélküle csak a legkiválóbbak. Ezt akkor állapítottuk meg, amikor leheveredtünk vízparti sátrunkban.
– Izzasztó hőség. Nem csodálkozom, hogy nincs kapás – újságoltam. – Pontyaink jelenleg mélyebb vizekbe húzódtak és nem ilyen pocsolyákban – mutattam rá horgászvizünkre. – sütkéreznek.
Zsuzska bólogatott. Nem érdekelte a dolog. Elvolt magának.
–Holnap azonban más lesz. Papa azt mondta, hogy hidegfront érkezik és a levegő hat fokkal hidegebb lehet.
– Kedvező fordulat – magyaráztam. – Ilyenkor a halak felúsznak a csatornákon a sekélyebb vizekbe, hogy a vízfelszínre hullott rovarokkal táplálkozzanak.
– Fúj, ez nagyon undorító! – meghúzta szája szélét.
– Vízbefulladt rovarokat és különféle gabonaszemeket tömnek a bendőjükbe – ismételtem. - Holnap hozhatnánk egy marék búzát. Szerinted Papi megengedi?
Bólintott.
– Tökéletes, akkor biztosan fogunk valamit.
– Sellőt? – kíváncsiskodott. Akkoriban nagyon szeretett volna látni egy mitikus lényt, különösen egy kis hableányt.
Igent, mondtam. - Sebastiannal együtt minden a botunk végére kerülhet. De mit csinálsz velük? Megsütni nem lehet őket, akváriumban sem tarthatók, ráadásul két hegyes fogúval rendelkezünk. Az istenadták mindent megesznek.
– Sellőt nem – Zsuzsi elvörösödött. –, csak halakat!
– Szerinted különbséget tudnak tenni?
– Ha szerinted nem, akkor hazaviszem őket, és beteszem a medencémbe.
Másnap hidegebb lett. Éjszaka vihar is volt, tudtuk meg a nagymamától, megtépázta a vetést, kilyukasztotta a fóliákat és különös nyomokat hagyott a kukoricásban. Mintha repülő csészealjak jelölték volna meg a területet.
Ezen a napon elmentünk Tódorhoz. Kitekertünk egészen a falu határáig. Megnéztük a csatornát, amelyet akár át is ugorhattunk volna bringáinkkal.
– Nincs ebben hal – közölte barátunk. – Ezért jöttünk idáig? – a szívéhez kapott. – Érzem, hogy itt fogok kinyúvadni. Menjünk haza! Be kell vennem a gyógyszert.
Fel akart szállni Libertájára, amikor megállítottam. – Ott, mintha úszna valami. Gyere és nézzük meg!
Egy ismeretlen állat siklott a vízen. Tódor szerint nem hal volt. Zsuzska hableánynak nézte. Hogy eldöntsük, kinek van igaza kő-papír-ollót játszottunk. Tódor nyert.
– Húzzunk innen! Egyre inkább szaggat.
– Rendben – feleltem. – Zsú, gyere!
– Maradjunk! – dacoskodott a leány. – Én nem megyek haza, amíg igazat nem adtok nekem. El leszek én itt! – lehuppant a fűre.
– Nem az volt és kész, vége, hableányok márpedig nincsenek, élj a valóságban! – ordította Tódor. – Miattatok fogom kilehelni a lelkem, jaj, jaj, jaj, már érzem is, hogy itt – szívére mutatott. – valami zsibbad.
– Mi maradunk! – kiáltottam az ekkor már a hídon álló Tódor irányába. – Hazatalálsz?
– Minek néztek ti engem? – remegés fogta el, azonban mi csak azt vettük észre, ahogy kétkerekűjével felfelé halad a domboldalon.
A boltban Zsuzska úgy guggolt a halkonzerveknél, mintha mindent tudna. Kezembe nyomta a szükséges termékeket, és csak annyit mondott, hogy holnap a temetőnél, ugyanebben az órában találkozunk.
