A Kállai Krisztina felhasználó összes verse >>>
Álombeli ébredés
Szabadon szárnyalnak elmém különös lidércei,
az írás véghetetlenül felemelő tündérei.
Gondoskodás nincs ezen elnémult világban,
vágyaink kiolthatatlan álmában.
Felemelt fővel indulnék céljaim felé...
de hiába...
hajthatatlan visszaránt egy zord tény a pusztába.
Tündöklő szemekkel tekintenek rám az ég nagyjai
s reményt adva, sóhajtva kibuggyan a verejték homlokain.
Próbálnék kitűnni az ég birodalmát bevéve,
majd felébredek újabb álomba, s szárnyaim lehullnak a mélybe.
Mégis megtörten s szikáran íme szállnék
puha sablonain az égnek. De mit is tehetnék,
hogy végül túléljek?!
Fekete mocsok vesz körül ahová értem.
Hófehér fátyolom takar létem mocsarában,
siralom völgyének honában.
Ha sikerülne megmaradni... s fényesen ragyogni...
emelt fővel távozni... örökké lobogni...
Békesség vegyen körül, türelem karoljon át,
lágy szó ringasson el, öröm ragyogjon reám...
Akarom, s ő akarjon, szeretve karjain altasson,
s ha felébredek, csak almodjam tovább e boldog,
keserédes képeket.
