A Kovács Katalin Timea felhasználó összes verse >>>
Eretnek
Mikor már csak a veríték
mossa tisztára arcod
és a százados jajszavak
beleragadnak az éjszakába,
akár a csillagok.
A vízözön kiapadt,
de lubickolunk ránk fagyott vigyorral
csámcsogó etikai magaslatokban.
A vers megkezdődött.
Hát lesz vége
és talán valami furcsa dallama,
mely nyüszítve pihenhet
a ragacsos agyvelőn.
Barázdálatlan réteken
kiterített fehér lepedők
végre felfedik arcukat,
ahogy egy pacsirta,nem tudva merre tart,
rajtuk énekel csendes altató dalt,
hogy beleőrül mind ki hallja,
de sót hintünk gyorsan a fülekbe
És csend.
Se kérdés.Se válasz.
A vers már a csonkig égett holddal
hálja az ősi nászt.
Hogy arcunk se rezzenjen,
mikor lábaink elé dobják,
a világ porladó csontját.
