A Tarjányi Attila felhasználó összes verse >>>
Csöndem
Csönded vagyok és az is maradok.
Maradok, mint győztes katona.
Katona karjában puska.
Puskacső.
Énekel élénkítem hervadó szírmaid,
szemedbe nézek és úgy elvakít.
Elvakít szavaidnak rezonanciája.
Te vagy a kerek földnek cicomája.
S maradsz csöndem,
mert nem karokhatsz belém.
Maradok akkor is a csönded,
ha nézel felém.
A téren járva lebegnek felettem a fák.
Hiszen mutatják szeretetüket,
igen nehezen is azok a vén kutyák.
Hevesen dugdossák egymásba kezüket.
Vérben fekszenek, meg lila ködben,
tenyerükre fehér galamb röppen.
Fészket raknak szemükben,
Hogy jövőre felbukjanak a küszöbben.
Félek, hogy nem vagy itt, nem látlak.
Pedig csókolnám is elmáletben a szádat.
No nem a szélét, hanem úgy egész tekintetét.
Jó volna a Tiszánál enni az almás pitét.
Kiviharzott belőllem a a tűz,
az tudod ami mindig űz.
Téged látlak, ha behunyom a szememet.
Imádkozom, hogy biztos helyen tudjam kezedet.
Itt a tél és hideg szelek fújnak
vége már annak a búnak.
Fekete fehér, ki tudja?
Én azt tudom, tudom : szeretlek szívem búja.
