A Baka Ákos felhasználó összes verse >>>
- A Szellem – egy regény kezdete - ( Memento libera című könyvből részlet )
– Egy regény kezdete -
( Memento libera című könyvből részlet )
A Szellem
Előszó
Jön, s nem lehet leállítani…. Mélyről, s szinte magam elé vetül az egész. Le kell írnom! ; úgy érzem le kell írnom. Le ülök, s mikor elkezdem nem tudom mi lesz belőle. Csak látom. Igen élesen magam előtt látom, szívem ilyenkor össze szorul. Mint egy mozi gépész ki bemegy a kis szobába, s leemeli talán a legporosabb begöngyölt szalagot az archivált polcról. Azt letörölve előbukkan talán egy ismert darabja az életemnek. Egy cím. Egy cím ami keretbe adja a kis pontját az egésznek. Egy szál, ami majd szerte ágazik a cselekményességgel. Odabent a vetítő gép a te fantáziád vetülete, elméd éles látcsöve, aminek gépe le fogja játszani előtted e szalagot visszaadva a hiteles képeket, hangokat…. minden jelenetet. Mikor leülsz és kezdetét veszi a történet, s az első képkockák megelevenednek, a szagok és egyéb érzékszervek elkezdik feleleveníteni mik történnek. Vagy épp mik történtek. Végül ott vagy benne. Beszipkáz, s már te vagy az ki mind ezt átéli. Mindazt amit látsz, s érzékelsz valóssá lesz.
Ülök és írnom kell. Írni kezdem. Szavak jönnek; kifejezésben lehet kuszán eleinte. Majd gyurmázni kell, összeszednem a kuszaságokat, mélyen fókuszálni az eseményre. Szétárad bennem az egész, s ki kell adnod, mert feszít belülről. Végül mondattá, sorokká nő, s nem bírok leállni. Ki kell jönnie. Feszít, mert kitörne és elárasztana a képzelet hada. Sok-sok érzés. Megvalósulna. Formává szeretne válni. Talán van egy teremtő, aki pont így volt ezzel, s így jött létre mindez az anyagi világ. A rendszere. Az értelme. Mély érzése. Habár nem mindenki hisz ugyanabban, s mégis: megkérdőjelezhetetlen az, hogy valami folytán ajándék az , hogy egyes dolgokat tényleg megteremtünk. Formába hozzuk és megalkotjuk. Szabad akarat. Talán mégis magunk is alkotók lehetünk. Az érzelem alkotói. Az én alkotói. Létünk alkotói. De mégis…valamilyen szinten nem. Mégis gyermekien gondolkodunk, nem? Egy szülő az ajándékát odaadva tapasztalja, hogy e csöppsége milyen szellemmel érez, éli át, cselekszik majd használja azt fel. Azért adja, hogy tanuljunk belőle vagy általa? Nem tudom. Lehet. Talán amit megélek az is olyan. Talán mindenkinek. De nem biztos, hogy minden amit kaptam vagy kaptál csoda szép volt. Lehet csak tanulságos. Lehet túl gyötrő is. De voltak mik jók is. Mind mi fontos belül azt nem feleded, s nem törölheted. Minden mást a szerkesztő kivágat mi lényed, eltörli mi nem lényeg.
Minden kezdet nehéz. Számomra ez azt jelenti: A miértjének pontja nehéz; megérteni mindezt, mert ennek is egy előzménye van mi most elkezdődik veled, benned. –Fel fogod ezt? Érzed ezt? Érzed átlényegülve miért van ez? – állandóan mikor számomra sors döntő érzés fog el ez jön elő. Hogy miért? Lehet tudom miért. Lehet nem.
Mit szeretnék leírni? Az igazat. Mi az igazság? Ami jó magad lettem, vagyok, s volt egykor. Az én. Ez az igazság. Tetteim, érzelmeim, vele járt meglett életed – hol voltál, mit kaptál, mit adtál, kikkel miként bántál, éreztél, cselekedtél és viszont tettek feléd; miken mentél keresztül és mit szerettél volna megkapni, elérni, s mire vágytál igazán -, s az mi általa vált valóra, azaz te mivé lettél, s váltál belőle. Igazság… az életed, s az által a megméretett ítélet, mi majd rólad szól mint magadban, s mint végzetedben.
Lehet sok ez hirtelen. Ez nem egy horror, nem egy romantika, nem scifi, nem lány regény, nem história vagy filozófiai elbeszélő mű, s nem is egy eposz. Élet; életnek hívják. Amibe benne van valóság és képzelet. Fiktív, de mégsem. Hús vér reál és lelki szeánsz. Föld és ég. Távlat és talaj. A messzi végtelen, s fizikai anyag végpontjai. Ez jellemző ránk: Határ a határtalanban. E jelentése nekem: élet törvényszerűségek közt élve is elképzelhetetlen sok az mi valóvá válhat. Mi magunk is szabályokat fektetünk, kordába szorítva folyónk mentét, hogy helyes irányba torkoljon a célja felé, hova el kell jusson. Hogy milyen szinteken? Annak nyúl ürege oly mély, mint amilyen összetettek mi magunk személye vagyunk.
Szeretnél hallani egy mesét? Egy mesét egy igazságról, azaz egy személyről? Én betennék egy szalagot. Befűzöm ezt sorokba, s próbálom minden kép kockáját megeleveníteni előtted a leghitelesebb, mélyebb szinten, ahogy csak lehet. Ez csak egy kezdet. Egy esemény. Egy pont. Egy jelenet. Mi a kezdet, s mi a vég? Felfedezhető? Ezt szeretném egy történtbe foglalni neked. Kíváncsi lennék neked mi a történeted. Mi a te igazságod. Mi a te életed….
Prológus: Árny
Sötét. Mély sötét éj. Egy folyosón a hótkóros mosott homály az est leplében, villany mentesen a konyha felé veszett erőtlenséggel támolygok. Szédül velem a lét. Jobb oldalamra, majd bal oldalamra dülöngélve támasztom meg magamat kis kilengésekkel. Vagy a beépített szekrények ajtaján vagy a fogasra lógatott kabátba beletámasztom kezem. Kicsit bele is kapaszkodtam el ne csússzak a fehér kocka kövön, mi oly elszürkült sakk táblának tűnik így éjjel. Halálos csönd van. Még a levegő se moccan. A szobából kilépve még az ablakon át se hallatszódott a kinti fő út megszokott zaja sem. Még autó lámpáinak világosa sem pásztázta végig a plafon sarkait, ahogy szokta. Csak a csend és az a halálosan nyugodt, szinte ideg borzoló sivár ködös este és a támolygó émelygés maradt, amit az altató okozott. Mégis felriadtam valamire. Valamiért… A konyha felé mennék, lábaim alig visznek. Ez az émelyítő állapot….forog velem a világ….. Ez már nem diszkonfort érzetről szól. Szinte fojtogat már, mint gyilkos benső vég, mi kaput nyit egy másik valóságba egy halottas oltárhoz. Torok szorító ködös éj. Támasztom magam a kabáton. Lehajtott fejjel és elbénult testtel próbálok erőltetéssel parancsolni magamnak, hogy izmaim koncentráltan kezdjenek úrrá lenni az álságos kóron. Lecsukott szemmel, lehajtott fejjel lassan, ütemezet mély légzéssel ki és be szívom a levegőt, majd újra és újra, míg össze nem szedem magam. Még mielőtt a kabát segített volna nekem talpon maradni egy testi löket kapott el, mint mikor a fejemből hírtelen elszökik a normál keringésű vér és egy gyors zsibbadás keretein belül a látásomon is érezve szemcsés lesz minden egyetlen egy másodpercre. Mintha szemvillanásra le és fel kapcsolnák a villanyt bennem. Erőt veszek magamon. Most már sokkal jobb, de a komás állapotnak még nincs vége. Arcomon úgy érzem nyomottsággal vetül ki a küszködés, de egyre jobbá és jobbá kezd válni, mihelyt kissé elrugaszkodva a kabáttól most már egyenesen el kezdek elindulni a szembe lévő ajtó felé. A konyha az ajtó kijárattól jobbra van, pont az előtér elejében, ahogy belépünk kintről. Egyenest lépdelek kómával itatottan arra és bal oldalt a tükörben árnyként mászok át az előtéren, mint egy káprázat a fekete homály vetületében. Egy pillanatra szemsarkamból odatéved figyelmem, majd lever a víz. Szemem pupillája kitágul, idegeim kétségbe esése libabőrössé tesz és hidegség fut végig rajtam. Néma sokk érint meg. Át ölel, mint egy kedves jó barátot, s fagyosan bele fordítja tekintetemet lassan visszavetült lényemre; közbe súgja gyermekdedszerű ártatlannak vélt szavait miket nem értek, csak hangokkal kísértve nyugtatgatni akar annak ellenére, hogy ez jellemben semmi kegyelemmel és lágysággal nem bír. Reszketek, mintha csonttá akarnák hirtelen fagyni. Egyszer ijedtem meg így életemben, csak is egyszer! És most, mi lesz?! Nem tudom szemem sem becsukni. Nem reagálok semmire, csak fordul lassan balra a szemem, s fejem bele mélyedve a hosszan végig nyúló tükörbe. Árny. Egy árny…. Sötétbe burkolódzó árny. Testbe burkolódzó árny…… Egy alak. Egy lény. Egy vélt lény….. Ott áll. Hiszen a testem vetül vissza!?, de mégsem. Szív ritmusom hevesen dobol a fejembe is és szinte már szám tátva a pupilla tágulat ámulatában a félsz arcomra fagyva fehérít el. -MI vagy te? Ki vagy te??!!!!! Miért vagy te???!!!!!!! MI ez az egész!!!!??? Súgva mormolom magam elé, félelemmel és hitetlenséggel, majd kétkedés fog el. Viszont megerősít egy belső tőrként belém hatoló ösztön, hogy tényleg ez az, amit látok. Testemet látom. Olyan, mint én, ki belenéz; viszont mit vél sugallni, éreztetni kinézetével azt szóban nevén sem lehet nevezni. Vannak oly kifejezések, mint groteszk, borzasztó, megrémítő, de ez közel sem hasonlítható mind ehhez. Túl múlja annál. Egy test, az én testem. Egy lelkem, vagy épp egy volt lényem. Egy részem mi feledve légyen. Egy arc, mi múltban foggant, lenyelt mindent, szenvedett, megpusztult, majd visszatért sokszor feltámadva gyötrelme torkából mutatva azt, hogy őt nem győzted le, s nem győzték le… senki sem…. és mégis….. Arca sápadt volt. Sápadt, s bőre nem öreg, hanem foszló múlt bánata. Hús szinte kevésnek látszott rajta, de nem aszalódott, viszont koponya csont markáns ívei néhol kitüremkedve körvonalazódtak. Beesett volt szemgödre is, homlokán redő ráncok voltak, s fiatalosan nyírt íves rövidebb haján megcsillantak az éjféli órában is az ezüst ősz hajkincsek. Szemében világosság. Istenem!; nem is az volt, hanem vakultság! Nem volt vak, de oly képet festett, mint egy anatómiailag roncsolódott teljes fehér szem, mi teljes felülete fehéres meredően messzeségbe tekint és mintha látna is vele. Meg figyelhettem benne, hogy a szaruhártya és pupilla körvonalai haloványak. Lassú halk levegővételei hideg deres ködöt képeztek, mikor fagyban kint állva szoktam télen kifújni a levegőt a számon át. Zordan állt az ajtónak meredve. Hirtelen arcizmai oly hitellel kezdték a megfáradt, komor tekintetből áttérni a fájdalmas komoly érzelmekbe, hogy másodpercek alatt lezajló folyamat kimerevítve nyúlt át belém érzékeltetve, hogy szinte percek vesznek el ebbe a folyamati leforgásba. Ezernyi gondolat, milliomodnyi idő lepergése alatt mély impulzusú érzelem átvitellel kapott el, mint mikor az idős bátyj ragadja meg kis testvérét grabancánál fogva azt kiabálja neki: mit tettél!? E pillanat szinte pofon csapott, s ez alatt kiesett minden. Olyan, mintha kikapcsoltak volna. Látásom megszűnt, s a sötétségben hirtelen mintha intravénásan a testbe fecskendezve gyors és globális dózisban adagolva átsüvített volna tömérdek mennyiségű érzés, minek lényege a fájdalom pontba égetett megsebzett idegszálak reprodukciójáig nyúlt volna vissza bennem is. Mikor felocsúdtam a tükörben valóság már nem létezett és eme árny lassú rideg lassúsággal felém kezdte fordítani fejét, mert szemét követte, mily tekintet az arcomba merevedett. Haláli tekintet volt. Gyilkoló, gyötrelemmel teli mérgesen túl mutató lényeg, melyben összefeszültek a szem és a homlok izmok, s szinte éreztem ahogy a száj mentén is áthatol a fogat összeszorító álkapocs. Nem is láttam a szemtől lefele arcát. Sötét takarta. Orra hegyétől maszkba burkolódzott lénye; két fejpánt húzódott a fején hátrafele ezt tartva. Akkor jelent meg, mikor felém kezdett figyelni. Annak előtte nem volt ez rajta. Kitüremkedő vonalak, ezüstös ívelések és haláli külső. Koponya fogazat. Kicsit előre nyújtva van fejem, az ámulat szokatlan iróniája és kétségbe esettsége megfagyaszt. Orrától álláig, s szinte az alsó álkapcsa teljes egésze halott maszk volna; egy koponya csontváza , az élő halott szindrómája. Élő halott!!!! Fél koponya fekete maszk és az élő halott arc vázam fehéres világot múlt színben. Meredt tekintet szegezett. Sokkolva könnycsepp fakadt ki bal szememből és keserűen néztem rá. Úr Isten, mit tettem?! Ez átfutva bennem egy pillanatra rá egy nagy horderejű csattanás. A lökéshullám félkörívből a folyosó minden szegletéig suhanva átrohant orkán széllel sivítva fültépő másodpercként; beleremegtek tárgyak, repedezett a fuga, tükör kacskaringós szerte ágazó kis egyenesekben repedezett meg, mint gyorsan szerte ágazó kúszó növény. Felriadtam a merengő érzésből szem pillantás alatt. A tűkör remegve pulzált még, mint dobogó szív, s még hallottam is visszhangzani lüktető dobbanásait is. Az árny neki csapódott e köztünk lévő elválasztó átlátszó falnak. Nekem rohant a hullám előtt és kitört volna, hogy elkapjon torkon ragadva. Hátra esve a falnak talpon állva kézzel kitámasztva mély félelemből kapkodtam a levegő után, mint mikor kiszakadok támadóm halálos szorításából. Az árny kezével a tükör belső falát támasztva lehajtott fejjel lihegett. Hideg deres lehelet mellett töprengő, lemondó tekintettel nézett lefelé és keserűségét egy szomorú arc játék követte, mikor össze szorult szemhéjjal könnyek csordultak ki; a maszk ívein végig szaladt elfolyó gyorsasággal, s cseppenként padlót érve pöttyökké dermedtek. Ott álltam, s nem tudtam elhinni. Mi lehet ő? Én lennék? Le kezdett biggyedni a szám, mikor a lihegésem letompult, majd lassan elrugaszkodva a beépített szekrénytől óvatosnak mondható lassú léptekkel érdeklődőn kezdtem araszolni a tükör felé, közelébe jutni a lényhez mi ott várt rám a tükör túlpartján lemondó test tartásában. Közelébe lépve jobb kezemet lassú nyugalommal tettem az üvegre és szerettem volna megszólítva őt, megkérdezni nyugalommal telt segítő szándékkal: Mi a baj? Mintha megérezte volna vagy hallaná e gondolatomat, erre reagálva lassan felemelte fejét. Rám nézett, kezét az arcom síkjába helyezte, mintha át szeretne nyúlni az üvegen egy arc simító mozdulatot téve, majd közben így szólt:
- Miért tetted ezt? Miért tetted ezt velem meg? Miéééérrrrttttttttttt??????!!!!!!!! … - közben éreztem a benne lévő izom összehúzódásokat; az érzelmi fröccsöt ami szétáradt előtte test ideghálózatán, s közben egy préselő érzést a mellkasi pontnál, mi összecsuklásra késztette. Szemeit kitárva elfojtott kitáruló szájjal szerette volna kisikoltani mi benne volt, csak hang nem jött torkából már. A maszk hátsó pántjai eloldottak, s szépen lassan lecsúszott fejéről. Lelassult minden. Oly lassúsággal folyt az idő, hogy szinte több perc leforgása alatt esett le a padló kőre a fekete koponya száj. Leérténél a koppanás rezonanciája több kilósnyi tárgyként reflektálta a hangot: tummmmmm…… tummmmm, tummmmmmmmmmmm……. Mint egy fém tárgy úgy hullott alá. Elejére koppant, majd a súlya hátra húzta mi még két koppanással zajlott le míg leért teljesen. Szívem össze szorult a fájdalomba. Halott voltam. A túlparton a tükör másik végén világba ragadt halott voltam. Egy árny, ki megaszalódott testében kergette az életet, amit már a túlpartról nézhetett csak. A múlt. És gyűlölt. És szeretett. És érzett. És halt. És fájóan kesergett. És kísértett. És hiányzott…. hiányzott neki a szeretet. Az egyetlen ami éltette. Az mi meg is ölte. Az mi bukottá tette. Mi megkínozta, s lenyelte; elnyelte fájóan háborúkba taszítva bensőjébe, kínzó rabjának ítélve a lidérces pusztulásba, miben a haragja volt az mi fegyveréül szolgált arra, hogy vissza verje mindazt a külső ingereket, mik elnyomók voltak és pusztítók ellene. Kik rátörtek szeretet hitére és lelkét nem csak fosztogatták, hanem porig alázták és lerombolták újra és újra. Egyetlen egy dolog állt elébe mi örök időkre meggátolta abban, hogy formát öltsön. Szeretet. Szeretetnek hívták. Mai nap is így lehet nevezni, becézve lehet még lelki ismeret. - Ne árts! – ez volt mindig benne: - Ne árts! Szeretsz mindig is… - . Mint egy honvédő hazafi dúlt benne vágyak kavart maszlagja. Viszont honvédő erők zaklatottak, túlfűtöttek a nagy háborgások és feldúlt otthonok idején. Nyugtalanító mikor mindent elvesznek tőled mit szerethetsz és cserébe kényszerítik rád azt a tényt, hogy egyedül légy, vívj démonokkal. Mikor hátra tekintesz a felperzselt valóságra, s szeretetbe ágyazott munkádra, nevekre, arcokra lelsz füst habokban kiket szerettél és hozzájuk mélyen kötődtél….; világodra, a belső birodalmadra egy csillám ragyogó lelki városodra lelsz, s kultúrádra, értékeidre miket szívből szeretettel építettél …tűz emészt fel…. most is e szakaszban megint tűzben ég. Hányszor tűzben égett. Önmarcangoló hadak, kaszaboló és forrongó viszály szavak, harag ágyúk mik bombákkal tarolnak, s józan ész egy személyben körbe néz. Ő néz kinek hite van a szeretetben, s rádöbben: magányba vész. E józan észként állok e árny lírájában. Fejemre hullik a csaták közepette lerombolt városnak ház oldalából kihulló égő fa gerendája. Robajoktól, s vörös sikolyoktól nem észlelem. S vége… Éber lét húz kifele. Sötétség és egy súgott fülbe mászó mondat tőle elnyújtva kísértő hangsúllyal szól:
- Mit tettél velem?!....-
Fülemben halkabban, majd egyre erősebben hallok egy ismétlődő csipogást. Mint mikor az úszók egy hosszú levegő vétel nélküli táv úszás után kikapva fejüket levegő után kapnak, úgy én is rémülettől ezt érezve kicsapódva szemem vele hirtelenséggel kipattanva ülök fel az ágyba. Mintha egy lázálomból ébredt reszkető jegenye fa lennék. Kicsit remegek is, hittel telt meggyőződéssel tudva ez nem álom volt, sokkal több ez annál.
A sokkoló élményből a téli felhő fellegeken átkúszó napsugár az mi felébreszt mikor szemembe csillant a deres üvegablakon át. Szembe az ággyal van és vele a külváros hidegebb, de mégis nyugalmat és békét árasztó reggeli virradó látképe köszönt a hajnal idején. A hanyagul kinéző, összetúrt ágy fogad, mi még este leplében válhatott kaotikussá. Párna leesve mögém, lepedő agyon gyűrten, takaró az ágy jobb ficakjánál és nedvesen lázálom szerű verejtéktől telve. Lassan kikúszok, közbe jobb tenyeremet a fejemre teszem, mert kicsit émelygek. Lábra állok. Érzem, kezd belém csorogni csepegve megint az éberlét ereje. A szobában a megszokott harmónia; talán az egyetlen most mi olyan számomra, mint a nyugalmam biztosa. Író asztalomon számítógép, hangfalak és minden olyan tárgy ott díszeleg, ami szinte az én tőlem származó motívum dísze e környezetemben. Egyszer csak meghőkölök. Szemem a felismeréstől félelem rádöbbenésnek impulzusával elmémbe nyíllal. Ez az a maszk!!! Egy koponya maszk mi félig takarja el az arcot. Fekete mosoly szerű, ámbár rideg groteszk fogsorral és ezüstös rajta a megkreált kopás minta. Pántja végig megy a fejeden, ha felveszed. Ez az a maszk!
Odalépve kezembe veszem és komoran tanakodón kezdem el nézni, csak arra fókuszálva szememmel.
Újabb bevillanás. Emlékek. Hirtelen, s gyors lefolyású sok-sok pillanati össze-vissza bevágott jelenetek.
Számomra keserű jelenetek. Kórház. Út. Utazás. Kóválygó önkívületben lévő emberek. Kórterem. Egy elfelejtenem vágyott lány arca. Szerelem. Hazugság. Fájdalom. Önkívület. Összeroppant szív és tudat. Könyörgés. Munka. Hiány. Magány…..
Itt kezdődött el? Nem. Már rég. Nagyon rég. 26-dik évemben járok. Érzem, hogy egy az ami igazán itt tart, s nem más: Szeretni. Viszont ki vagy te? Tudom. Nagyon tudom. Elmeséljem? Bevallhatom? Utazás a vége, kezdete és léte. Mindenkit akit látok, mikor kilépek az ajtón és megyek valahova, látom, hogy utazik. Megy valahová. Na, de hová? Nem is sejti hová. Kívül létünk, bent élünk, szeretni vágyunk, fejlődni vélünk, tettben álmaink, mit teszünk később majd tán elnyerünk…. élet…. az élet misztérium. Ahogy mi magunk is. Hogy kezdődött minden? Most kiderülhet talán.
…Folytatódik….
2014.01.10.
