A Baka Ákos felhasználó összes verse >>>
- Egy vagy rengetegben ( Memento libera című könyvből részlet )
Egy vagy rengetegben
-írta: Baka Ákos -
Ki-ki egy a fénnyel,
egy-egy gondolattal.
Ki-ki egy a léttel,
teljes vonzalommal.
Ki-ki szívvel érez,
érzi a világot.
Ki-ki megcsodálja,
mit tisztàn nem làtott.
Ki az ki érti ezt?! érzi, s nem látja
mi volt itt, mi lett hát, s mivé eztán válhat.
Ki-ki egymagában keresgél serényen,
bolondosan kanyarogva sok-sok út eszmében.
Járja földnek útját csodákat kutatva,
keresve önpontját sok-sok gondolatba.
Mint megannyi millió csillag ott az égen
ember is itt van hát eme földi létben.
Mi most egyéne ám sok-sok öntudatnak
ezernyi ötletnek,millió mondatnak;
elvegyül tengerbe, cseppnyi sokaságba
megtanulhat úszni, de szárnyalás az várat.
Ki-ki megdöbbenve széles e világban
megy, s perceken túl élni él a vágynak
elvesz e sokszor a kínzó rab világban?;
vagy felülről tekint le, s szárnyal boldogságban.
Ki az ki érti ezt?! érzi, s nem látja
miként zajlik manapság is teremtett világa .
Nevek, számok, helyek,
meg annyi kellékek,
anyagba vont szobra ez most világi feltétnek.
Arany, ezüst, smaragd,
pompának fénypontja,
emberi hatalmak centurio-ja.
Mit Caesar-unk sugall egyetlen eszménynek
sestertius megváltja minden reményed.
Nincs oly kincs e földön, mit azzal nem vehetsz,
piramis csúcs szeménél hatalmat meglelhetsz.
Ez ám rend a földön birodalmaknak,
természet kőből lett oly nemes anyagnak.
īdōlolatrīa; hódolj akaratnak,
masszába szült léte most ez hitelt gyúrt szavaknak.
Léted e nemben erszény mérlegen,
s méretik meg súlya vágy és tett érdemben.
Ki oly tiltottból evett mára már megbánta,
s ki oda csalta uralva hajhássza.
Ki az ki érti ezt?! érzi, s nem látja
mi a való boldog, s mi kígyónak átka.
Fizikai szintek,erők ès èrtèkek
kèmiàba oldott eltökèlt vegyèszek.
Biólógia, létsík testnek burka,
hittan a szellemünk üdvének kulcsa.
Földrajz és csillagász két egység tudója
matematika Arkhimédész sarja.
Tudatunk orvosa pszihológia,
lelki fejlődésünk ezoterika.
Sok-sok tőből fakadt tudásnak egésze,
mesteri munkàknak szakosìtott kincse;
s megannyi millió van még tán belőle,
ébredési pontok egy-egy múlt részébe.
Mint megannyi homokszem sivatag képébe,
sokból eggyé fakadt arany dünèk szèpe
mi elmúlt korok sarját befedvén védte
kiásva leletünk, mi tanít emberségre.
Ki az ki érti ezt?!, érzi, s nem látja
egy tőből fakadtunk, s szerte szét van ága;
tudás vágy szomj hajtja, ráció a magva,
felfedezés szinterében e képpen hódol ma.
Termèszet ereje tudàst szomjazza,
ember több szemmel e talànyt kutatja.
Éltek élte folytán ezt magát koslatja,
filozófiákban könyvbe foglalja.
Eszmei értéke felbecsülhetetlen,
tudata érdemben csúcsra emeltetve;
mi oly sok szó íródott befűzött lapokra,
csalóka tudat tán, vagy igazba font monda.
Irodalmak itten memento libera,
gyüjtő helyként szolgál megírt gondolatba.
E szellem mesének, valónak, s múltnak,
festett jövőképnek, oly sok fikciónak.
Mikor netán mindez egyszer kibogóztatat
látjuk bennük jövőt, jelent, s múltunkat;
eljő majd éltedbe fényes pillanat,
szabad lesz értéked, s krónika irattat.
Ki az ki èrti ezt?!, èrzi, s nem làtja
bevésett szavaknak meg van hát varázsa;
papírt vett vágy rója sorra mondani valóját,
megélt, s feltárt élményt oszt meg tudatnak e pontján.
Gyermeki mivoltod rügyező lombod,
tavasznak idején levelet bontott.
Ragyogó szemmel tekint le rád most Napod,
születésed percét ünnepbe foglalod;
s felhő öröméből cseppekkel itatott
szeretet könnyekkel mosolyra fakasztott.
Èg sem sirdogàl, csak madár dallam száll ,
napsugaras boldogságban fa növeszti àgàt;
s mìg megy-megy, s forog-forog körbe a vilàg,
elmúl nyár, s ősz, tél, míg levélt bontàl.
Lehúlt, s elszáradt elfásult köpönyeg
lebomlik temető sirató földjébe;
s múlt mi oly fakult mèly lemez rètegek
gyökèr idegekkel mindezt megìzleled.
Ebből keletkezett ragyogò gondolat
ezernyi vilàgkèp, sok-sok mozzanat;
s ebből lèszen màr ki magad vagy
tapasztalat, tudàs, s bölcsessèg magvad.
Lomb rügyezte àgon te magad törtènte,
összefoglalòja bennső èrtèknek;
mit felszìttàl tàplàlòn ezen sarjadba,
te gyümölcsöd rügye bele foglalva.
Ki az ki èrti ezt?!, èrzi, s nem làtja
èdes vagy keserű szilvàdnak viràgja;
beèrve szüretnèl kincset èr az àra
oly terméssel bíró mézszerű varázsa.
Èletek sarjadnak sorsoknak fàjàn,
rügyeket fakasztat csalàdok àgàn.
Eredet sajàtja minősíti termèst,
bensősèges idő meghozza gyümölcsét;
mi oly sok múlik attól ki, s mivel gondozza,
mit ad hát szívéből, s lényéből sugallva.
Kellő figyeléssel, önértékeléssel
gyomokat kiássuk felismeréssel,
gondolatainkból virágot fakasztat,
ha tiszta szívvel adsz azt, mi te magad vagy.
Megszámoltat idő kérgedben gyűrűkènt
megmutatva bennünk hozadék értelmét,
mit gyöker táplál tudón, s néha oly tudatlan
felszívva magunkba mit föld nekünk adhat.
Bármiből is nyeréd élettelt forrásod,
mi szükséges igényed, legbennső vágyad
tudnod kell a tényt, tettednek súlya van,
s meg kell vàlogassad mit kaphatsz, mit adhatsz.
Nyújtani adomány annak kit szerethetsz
kapni tőle hála, te vagy Úr kegyeltje;
s ha igaz a szív ének és lélek akaratja
szerèny kis morzsa ez szeretet csomagba.
Ki az ki èrti ezt?!, èrzi, s nem làtja
tetteid fonatja sorsnak igazsàga;
szeretve mèretik bèkessèged àra,
emberisèg kulcsa szìvbe mèlyre àsva.
Ó, midőn majd eljő megismerésed,
kedvesed szavára szerelmet érzed,
megszólal bennünk iciny-piciny hang:
megtaláltam benned azt mit úgy kutattam.
Egy részed hiányát te is megérzed,
s midőn rá találtál rögtön felébredsz;
eme tűznek lángja hiányzott belőlem
másik fél éned, egyként világképe.
Nem számított semmi csak igazi végzet,
sorsunk egybe forró útjànak miértje;
s eldölve ágatok igaz nemessége
sarjadzó mivoltok letisztult összképe.
Időnek ereje megmutatja néktek
tükörként egymásnak vagytok az igazi vègzet;
jöjjön szèlvèsz, s felhő, mi korom vihara,
jèg tömbök esője ègből lehullva,
fagyos rideg tèlnek selymes hò csillaga,
nem törhet titeket ezen időszakba.
Bàrmi vàr reàtok erősek vagytok,
nem külön jàrjàtok magasztos utatok;
egysègben èltek, szeretetet adtok,
egymàsnak nyújtjátok azt akik vagytok.
Jàrjàtok ám együtt jò akarat ösvényt,
macska köves is e pokolba menvén,
kèzen fogva segítve halad eme szèp pàr,
s rèvbe èr mennyegzőn Paradicsom oltárnál.
Ki az ki èrti ezt, èrzi ès nem làtja,
hol van, s kivel van szeretet orszàga;
eljegyezvén végzet őket megpecsételődik,
utuk során szeretetük kötve őr egy éltig.
Èleted szövete egy most gomolyagba,
egy szàlon fut lèted, moriàk befonja.
Törtènted cselekszed, teszed dolgod ma
àbrànd hàt tervekben, àlomba, holnapba;
s mi lehet belőle azt csak Isten tudja
midőn eljő jelen, akkor tapasztalja
mit ér, mi lett, s mi vált hát valóra
oly sok reményedből vagy tán önmagadba.
Mi lett hát belőled mi tettnek alkotója,
mit érzel hát most, ki vagy hát valóba,
mi megszűrt, megszült belül ùjra,s ùjra,
mi átszőtte szálát ciklikus sorokba.
Feltevések végett ez kél fel benned:
Mi értelme minden felugró kérdésnek?.
Mi értelme minden megbújt érzésnek?,
Mi értelme elmùlt tudatlan emlèknek?.
Mi èrtelme van e tudatlan lètnek?,
Mi értelme bevégzett irány cselekvésnek?.
Mi értelme közös pillanati létnek?,
Mi értelme sok-sok kapcsolat élménynek?;
Mi értelme bármely megélt együtt létnek?,
Mi értelme van oly sok nagy beszédnek?.
Mi késztet most arra, mit cselekszel, s mit kéne?,
Mit teszel meg belül most hát mindezekèrt még te?;
Mi értelme sok-sok megbújt gondolatnak?...
…ideológiáknak; becses szív hangodnak.
Mi èrtelme dühnek, fàjdalomnak, harcnak?,
meg nem èrtettsègnek, vères hàborùknak;
Mìg egò ül trònon szeretet rabszolga
szabad érzést hűen máig könnyekkel siratja.
Mitől vagy ma ember?, Te mit vàlasztasz?;
hazugnak megèlsz most fèlve örök bùjdosàsnak?,
vagy szòlsz jò szòt ma érte, s kiállsz ezt válalva
hiteddel beváltva véle mi mindünk igazsága.
Felkelsz hát a mába, s kiülsz ablakodba,
betekintesz abba, mi elme alkotta;
azon egy világba mi ember kép formálta,
tudattal, s èsszel meglett erő akaromba.
Érzés vezérelte tán a szebb jövőre,
vagy tán bukására tudatlan fösvénye;
s bárhol is tartunk ma is sok múlott hát rajtunk,
nem lehet tagadni ezt itt, bármivel volt dolgunk.
Mi lehet hát velünk?, azt csak Isten tudja,
s bármit is megtennél rá áldást Ő adja.
Akármiben kéred mostan segítő jobb karját,
te felelősséged aztán a szőttesi ábránd;
mit adsz szövőnődnek keze munkájába,
sorsnak alap szálán választott fonákba.
TE választod színét, képét, s formáját,
te választod célt meg, s létednek nagy álmát.
TE vágyaid szerint éld az élted meg
add magad, s szeresd azt ki erre megérett;
válaszd meg ki vagy, s válaszd ki magad,
add meg hát a végső tiszta akaratnak.
Mutasd néki meg, s mutasd hát világnak
miért is vagy te itt Ő tiszta igazsága.
Add hát néki meg hát büszke pillanatot,
mint gyermek szülőnek, ki oly sokat adott.
Ki az ki érti ezt?!, érzi s nem látja
sorsunk a családban, emberség e szálban;
egy tőből leledztünk, s szerte szét ma ága,
irányát mi adjuk becses egész nagy álmába.
Èvek telnek el, s forog a vilàg,
nem találja útját mára békés hithű vágy.
Nappalban földön jàrsz, mi dràma játszott szálak,
időről-időre most is új szerepbe át rak;
s mi formál téged maga a meglett pillanatok,
érzések mindenbe, s gondolat szült hadak.
Olykor lépdelsz föl-föl dicsőn nyertes dobogóra,
s az képzet jár néha téged, hogy csak te alkottad;
nem is hiszel benne kik is segítettek
lelkedbe is zsineg, marionett végzet.
El is bukhatsz onnan, mélységbe zuhanva
árnyak közé sodorva le vak sötét pokolba;
ego sopánkodva szid vagy sír kínokba
nem találva mentét, s tettét mi okozta.
Nem az számítana ki, s mi zűr atyja,
csak vallj színt szíveddel, s tedd jóvá ha gond van;
mi érték lenne hűség, s becsület magadba,
mással szemben bíró is a bennső empátia.
Mi az mit mi ebből netán betartunk e nap?,
mi az mi kódexünk, s egyén biblia?.
Mit vallunk mi be?, mit vállalunk ma?;
Kinek szava becsült?, hithő, s nem maszlag.
Kinek tette érdem, s nem elsöprő érdek?,
kinek nyújtsad jobbod mára bármely korszak vègett?.
Kit szerethetsz nyíltan, egység szív dobogva?,
ki az kiért adnál máma áldozatot hozva?.
Ki az ki becsülné mit igaznak vallasz? :
Had adjak…; Hiányzol!; Szeretlek!; Féltelek!
Te vagy kivel leélném most egyetlen életem…
Szívből jön e mind ez vagy sekély érzet vallja?,
ki az ki bevésvén komolyan gondolja?.
Mi célja mindennek, sok-sok színdarabnak?,
mi értelme búrkolt vágyó titkos szándékoknak?,
Mi értelme lenni, élni pillanatnak,
ha oly üres vagy belül, s e tettbe áradat?;
Megsértünk, égetünk ily kélyből másokat,
gyilkoljuk gyomlálva szeretet csírákat
mi igaznak kezében virágba borulhat
szépségével egymás közt is nyiltan bontakozhat.
Eltelik az idő, visszatérsz magadba,
est éjjel szakába mélyen bent aludva;
álmaid cikáznak szerte szét és tova
képzelet képekbe, űr sötét távlatba.
Nem tudsz ám rájönni mi okozhatja,
kozmosz üzen véle vagy mélység sugallat?;
felkelve kitárul tudatba e tény:
Két világ közt cikázol, s kuszán éled é.
Ki az ki érti ezt?, érzi és nem látja,
leleplezni vágyod magad homály árnyékába;
keresed, kutatod válaszát hát erre,
mi az mi igazsága megkavart életbe.
Rèvbe èrsz vagy sem nagy kérdés ma már,
semmi sincs kizàrva, ajtó tàrva áll;
s melyiken jutsz át sors függő talàn,
oly sok èrvelèses törtènő talány.
Isten tudja hát mièrt vàlasztod ezt,
vègèn tudod csak mièrt kèrted meg ezt;
s ha vala eljő e fényes pillanat
felvilàgosulhatsz mi èrtelmet meg ad.
Vèg perced elhagyva vissza pörögvén
megszentelt napjaid, mi bù volt, s öröm lèt;
vègig nèzed véle oly sok darabod,
színész élted perceit mit történtbe foglalod.
Ezen Mű egésze lezárás szonáta,
elköszönsz nèzőktől, társaktól, s magától
ezen minősègtől, anyag test kabáttól;
vègèrvènyét levetkőzve elkaszàlt halàl folt.
Àtrepülvén röptiben pillanatnak voltján
egészszerű mindeneden bölcsődtől sírhantnál;
itt a képe mindennek mi közte volt belőle
igaz meg volt léted mostan végső körbe érve.
Anyád, s Atyád fogant szülte gondolatba fontak;
cseperedve felejtetted honnan ők lehoztak.
Évről évre több és több tapasztalat jött rád
felvértezve tudásoddal színjátszóvá váltál.
Tanított hát minden, s mindenbe te adtad
lényed, lelked, s véred bele oly sok mozzanatba.
E zárásba jött át összes meg volt szereposztás
itt jöttél rá mostanra te miként szolgáltál.
Lehullik hát függöny, s elhalkul hàt szavad
közönsèged ponyvàn tùl is vissza tapsolhat;
ki èrtèked becsülte véle èlet jàtèkodba
megsirat, s elenged téged oda màsvilàgba.
Ki az ki èrti ezt?, èrzi ès nem làtja
bennsőnkben ès kìvül is már lètünknek színhàza;
gondolat, s èrzelem cselekmèny főszàla,
tetteid sugallták véle mivè vàlt hát dràma.
Ki-ki egyèn lètben
teljes vonzalomban
kölcsönös mindennel
együtt sorsba fonva.
Nagy ez a lèt ösvèny
szerte szèt van àga,
fa töve a kezdet, lombja döntès szàra.
Talàlkozik minden, s ràeszmèlsz most arra
sehol sem vagy magad,
csak tested hát magàny lak.
Egy èltbe èbredünk, külön vàltan nagytól
sok felè keressük ezren mi levált egy szárról.
Nem jöttèl rà mi az?!, mi vàlasz kulcs a zàrba,
s talàn senki sem volt, s nem is lesz utána;
mi kopott idők alatt belőlünk elveszett,
formába öltözött kusza vízek nagy tengere.
Egyből lett a kezdet, szétszedve sok jellem,
külön lelkek kapcsolata fonal közt vezetve. .
Egy érzés volt bennünk, s ebből lett a nagyja,
szín paletta feketéből, s fehérből lett tarka.
E szín is egy volt tán, ma már tucatja van,
íly érzés mi sokasága belülről szét kavar.
Fehér jót ki öntött, boldogság lett képe,
Fekete sötétség, kioltó testvére.
E kettő szolgája seregnyi gondolat
elnevezvén mindegyike értelmes szív tudat.
Absztrakttá vált ember, sok kevert szín foltja
nem igazodik ki mi és miért okozza;
Félelem szűz vére Dante utókorba,
kétely, s gyengeség millió portréba.
Harag a kis öccse, vessző paripája
bármilyen megléte mindig veszély bármi másra;
Önteltség alja nép, káosz hadúrt éltet
gyilkolója tiszteletnek, lét alap pillérnek.
Ellentét patyolat, mi tisztán szép léleknek,
boldog fény felcsendül harangként egy szervbe.
Átitatja rendje fennső jó tudatnak,
ad, s örömteli, ha maga úgy megnyílhat.
Őszinte mint gyermek, s Becsület bátyája,
Felelősség szülte őtet, s anyja e dajkája;
atyja hát Tisztelet, mi példa legyen véle,
Hála nagyszülői Bölcsesség igéje.
Lényegünk cizellált rococco stílusa
magába foglalja mindent mi Ő maga;
s bármivé vált léted ecsettel alkottad,
műved ember ölte alatt fested meg vászonra.
Sorsod hát mentorod, leckéztet, s feladja
mi lehet a séma, többit hát rád bízza;
a paletta rajza te szíved mintája
képzeletnek itten soha nincsen tán határa.
Ki az ki érti ezt?!, érzi, s nem látja
mindenbe művész vagy, s alkothatsz a mába;
mi kezedbe adva érték a te nagy munkádra
megfontolt érzéssel add át igaz nagy vágyába.
Élted letelt,s befejezvén visszatér csillagod,
szellem szintre Panteonban vár rád Igaz Urad.
Kegyelet rót állva várod felső ítéletet,
Purgatóriumból jőve elmond történeted.
Tudja Ő, s látta Ő azt mi vezérelt ide
felelet az igaz szóra csak a te érdemed.
Isten hozott e világba!,
s e nagy fellegekbe;
megtanultad mi hát a szó válasz kérdésemre?...
Odaállva végig fut tán ezer szó sereglet,
összegyült tán ezernyi tan tapasztalt lényedbe.
Minden szemszög egyéni volt, s ez sok összegezve;
próbált lényed tisztasága itt van megméretve.
Tetted a súly, s itélőszék ezt vesz figyelembe,
bizonyítékul szolgál most igazság végzetre.
Megbocsájtást kérsz, s adhatsz ha még meg nem tetted,
utolsó szónak most jogán bevallhatom nektek.
Minden mi volt, s tanulni volt veled vált most egybe,
kivel mi volt egy útba volt vala megtervezve.
Végszóként nyugalmad honán egy szó jut eszedbe
összegezve bármit mi Egy tője minden egynek.
Bármi van, volt, lesz és egykor tán majd végbe éret,
tudást gyúrat, ad, s elvesz, mindenbe megéltet;
tanújaként bármely posztban végéig kísértet,
nem lehet más mint tője egész mindenségnek.
Alkotni vágyódott egykor, s megszülte e képet,
hatalmas fa portrét Egy nagy tudat visz tán végbe.
Mi hát minden indulója bármely cselekménynek
egy szó mi tán mindent elmond, s tán kulcs:
… így „Szeretlek”…;
mi alkot, ad, teremt, egykor mindent bevégeztet…
kulcsa Végzet ajtajának, spirál örök létnek.
Ki az ki érti ezt?, mi élet Ősnek fája,
gyökere hát ember látlan mozgó nagy világnak.
Egy tőből fakadunk, s aprajai vagyunk,
tősgyökérhez minden képpen egyként csatlakozunk.
Mi tudat szült téged ide testbe szellem jelleg
örök tény volt, s lesz általa végtelenségének.
E cím honol Lét Biblián, megértés kódexnek
mi egykoron könyvbe véset, s így szól:
„Egy vagy Rengetegben”
Idegen szó fordítás: īdōlolatrīa – ( idolatry ) bálvány imádat, bálványozás
Utóirat:
Az életben mindig arra vágytam, hogy megosszam magamat azokkal az emberrel, akit igazán szeretek;vágytam elmesélni, megmutatni, s átadni azt aki vagyok….
A szeretet elkezdődik aztán abba marad, s ez a két pont a születésed és halálod.
Bármilyen is vagy és élsz; ez által szeretsz, csak az útja nem mindegy, hogy teszed, s miként érzed ezt,
hogy adod át ezt azoknak akik számodra értéket képviseltetnek.
Hosszú az út, míg megértesz, s megértem.
2013.11.18.
