A Baka Ákos felhasználó összes verse >>>
- Szerelem, s szeretet pillanat idejében ( Memento libera című könyvből részlet )
Szerelem, s szeretet
pillanat idejében
- Írta: Baka Ákos -
Évek teltek el, oly sok tovaszállt;
oly sok tavasz múlt el, s oly sok ősz jött már.
Oly sok év telt el, s jött utána már,
Földünk forgott-forgott, s ment már a világ.
Út úton haladva ösvényeken át,
erdőn mezőn túl a végtelenbe már,
világ újra éledt oly sok tél után,
rügyező fa tövénél fehéres hóvirág.
Hírnök, jövő szépe, béke lelke már
a rózsa elött nyíló csoda szép rügy fa szár;
nyár világképének futára talán,
szívünk mindenének békeszála már.
Körben forgó világ, örök folytonosság,
minden mi volt, s lett egy csak,
te lehetsz hát!
Nyár múlásba fúlt, ősz jött ez után,
millió levéltől föld takarva állt,
fedve el élőt, zöldet és a létet,
igaz szabad, nyíló, lélegző vidéket.
Keserűség, vérzés, s megjött elmúlás,
holt birodalomba való hosszú bevonulás;
hideg télbe való átvészelt haladás,
egy korszak végét nyújtó hosszú búcsúzkodás.
Körben forgó világ, örök folytonosság,
minden mi volt az múlt,
jelenem te vagy már!
A Föld forog, s forog, megy útján tovább,
évek telnek el, s rohan a világ;
jön, s megy minden, szellemként tovaszáll,
csak egy örök csupán, egy-két szív dobbanás.
Jött és ment idő, s elsuhant tovább,
nem találtalak, te drága jó leány.
Nem találtalak a háló útján hát,
másutt és másfele utadon cirkáltál.
Tavasz, nyár, ősz, tél, s új kezdet után
egybeforrott bennem a háló árnyékán.
Körben forgó világ, örök folytonosság,
Minden mi volt az múlt,
jelenem te vagy már!
Út folytatódott, s lábam ment tovább;
villám csapott be, s idő így megállt.
Fény villanásának pillanat tőrt perce,
lett és volt szó együtt értelmét vesztette.
Föld forgott, forgott, de hirtelen megállt,
eggyé lett pillanat és hosszú múlt talán.
Körben forgó világ, mi szeretet átjár,
Egy alakban lett hát,
s te vagy itt csupán!
Égnek ostorának csapás körfoltján,
feketésen fehér karcsú szépség áll.
Vonalas arcánál fénylő fehér báj,
rózsaszín ajkára huncut mosoly száll.
Fekete szemében csillogó villanás,
életteli boldog villám rezonáns,
hajának fénye rózsának szirma,
feketés lepellel árnyékként bevonva.
Világos tekintet keretbe fogva,
fekete festéssel kiemelt szép forma,
mi Kleopátra jelét magán hordozza,
villanása fényét így sokszorozza.
Mily szépen ott állt Ő köd is eljött gyorsan,
felhők gyűltek égen és sötét lett hát mostan.
Ködbe tűnt el ottan, egyszer ott, s már soha,
el is veszett tőlem ily gyorsan, s váratlan.
Nem láttam azóta, szél sem súg szót róla,
elveszett a ködben, s nem jött vissza onnan.
Körben forgó világ, mi jön úgy múl el most már,
egy perc boldogság
te vagy ki itt voltál!
Eltűntél, s mostan felhőt se látok,
dörgő hangot mellkasból elfolytottan hallok,
s vér csepeg onnan, s szememből könnyként,
s úgy érzem ezerből én egyet elvesztém.
Szépek szépe, ki vagy, s ostorból születtél,
de belül egy gyönyörként testet öltöttél,
szívembe meleget beleöntöttél,
mi boldog lenne akkor ha vele itt lennél.
Földünk forog, s forog, megy hát maga útján,
ne kéne egyedül lennem tőled most hát!
Évek teltek el, oly sok kor múlt már,
de egy örök csupán, a Spárta hagyomány:
….Légy erős és bátor, edzett és szikla,
harcok útját egymagad vívjad meg higgadtan.
Legyél hát kemény, érzésben is csendes,
ne szólj arról mit nyersz, s mit, kit vesztesz.
Ne valld be ki vagy, s mi vagy, mit érzel,
ne valld be másnak, hogy szívből mindig érzel.
Egyedül vagy bárhol, de társak körülötted,
ne érezz hát semmit, s ne fájjon hát lelked.
Ne valld be: szereted, ne vallj be hát semmit,
ne valld be, hogy tetszik, s bolond érzéseid.
Ne valld be neki, s ne valld be magadnak,
mert csak gyász vár, ha utak elszakadnak.
Legyengülsz, elveszel, elesel a harcban,
vesztesz és elbuksz, ez vár alkonyatban….
Ez Spárta hangja,
s követőknek ezre kántálja e nótát a nappalnak szembe.
Ó mond meg hát Atyánk, ki vagy a Mennyekben,
szeretet érzése mitől halk és csendes?
Mi lett szeretettel, s boldog öleléssel,
mi történik avval mit ember adni képes?
Mi lesz most eztán, ha dörögsz az égen?
Mi lesz az utakon; a Villámlány lényével?
Mi lesz szívemmel mi dobog síron érte,
mi lesz most eztán, a halk, s erős ítélet?
Föld forog, forog, s megy még, megy tovább,
s halkan suttogok szívemmel egy nótát,
halkan suttogom, hogy most csak én halljam,
s csak te és én halld ezen útszakaszban:
- ha itt lennél velem, Kedvesem,…
ó, drága Kedves!...-
Világ megy és megy, lépdel hát útján,
percek telnek el a némaság után,
harcos küzdött, s küzdött,
nem bírta tovább,
„gyengeség” legyűrte a végpercben talán,
s dörög már az ég és vihar fenn cikáz,
a spártai kimondja, a végső pár szavát
mi megy hát tán tovább, tovább hát helyette,
s így szól utoljára:
Érzem, hogy szeretlek!
Utó gondolatok:
Talán a vágyak önzők, s talán mind ez mi itt van,
s ha a világ így ítél, hát akkor így vagyon.
Az érzés amire vágyunk talán tényleg a legnagyobb önzés.
A szerelem is valahol önző, mert nem mindenki iránt érezzük.
De a szeretet a szerelemben olyan
ami nem csak egy személyért való, hanem azon két ember egymás iránt szenvedélyes szeretet érez, s ezen vágyában meglévő kölcsönös adni akaráson alapszik,
akkor talán még sincs az önzés oly hiába ebben a világban.
Élhessünk így mindannyian ily önzően,
szeretettel, szívvel, s örök békével!
2007.06.01
