A Molnár Antal felhasználó összes verse >>>
Utolsó versem hozzád
Te vagy a mindenem pedig nem ismerlek,
és alkalomadtán -mindennap- kérdezem:
Mit rontottam el? Voltaképpen mindent, s
ezt taglalni, ostobaságaimat haszontalan.
S ha tudnád én mit érzek bent, a szívemben,
a ketyegődbe jól bezárnál talán, jó mélyen.
De életem, lágy pillantásod mindent elmond:
Az ész, mely dús szíveddel folytat ép harcot.
Pedig ápoltam volna szívedet s mosolyodat,
rossz időben, szép időben, minden korban,
s a lelkedet: őriztem volna mint szemfényét,
hogy soha azt, semmiféle bántódást ne érjék
De lehet, késő már, vulkánim bőre sivár parlag,
talán az idő színes virági betemeti durván azt.
Forrásai pedig elapadnak, a láva kőzet lesz,
a hajdan erősen kalapáló pedig nyugalmat lel.
