A Szabados Szilvia felhasználó összes verse >>>
Pillangó szárnyakon
Megannyi szó – megannyi lélek, Varázslat, fény – és én csak arra kérlek Mosolyogj velem! – ringat a perc, barátság, vágy, mit te egybeölelsz. Legyen egy halom, hisz mosoly a szívnek! Vannak és tudod, - és nem csak reméled, Megmaradnak neked, ha nem, majd emléknek… Ne múljon el, mert az elmúlás fáj! Boldog, röpke percek, csak egy pillangó már. Csillogó szárnya tündöklik előtted, És te bámulod, átadod a felhőknek. A hatalmas ég magához veszi, Kellemes szél útján kíséri… Csepp egy arcon…? – ezt mire véljem? Magam gondolata, - elmúlik éppen… Szétfújja szél, és ő repül egyedül, Szemem behunyom, és lelkem kiterül. Ott fekszem a domb tetején, nézem az eget, Nap ragyog, hallgatom az életet. Itt nőttem fel, kik voltak és vannak nekem… Minden megfordul itt legbelül, látom és érzem. Kinyitom szemem: az ismerős galambok, Akiknek szomszédunk egy időre szabadságot adott. Most együtt szállnak és élvezik, a ragyogó Napnak meleg sugarait. Magam előtt látom az egész életem, Mit magukkal repítenek táncolva, ékesen.. Hullámvölgy az így, amiként föl-le szállnak. Mosoly és kacagás, amik most csenddé válnak. Halk dalolászás itt-ott megtöri, kedves felhők kíváncsi vendégei. Dallamnak vendége? – igen, ez a képzelet… Képzelj felhőből angyalt vagy gyöngyszemet… Vagy akár egy szempárt, mi könnyezve áztat el, Csiklandozva, csillogó cseppekkel. És te nem bánod, sőt jól esik! – mert ilyen is kell – és persze, hogy megesik. Velem is történt már, és ez oly szép emlék, mosoly a számon, és csábító fény ölelését várom, Mi csiklandozva szárít, érzed, hogy jól esik… Láttad? – volt szivárvány! – elmúlt, már nem esik. Aztán figyelmem valami máson akadt, Picike…, de nem sokáig maradt. Tovaszállt, neki adtam az összes titkomat, Az emlékeket és a csillámló pillanatokat. Oly szép! – megérdemli, - a legszebb szimbólumom Vajon következő alkalommal is ugyanitt láthatom? Kis tündérkék szórják csillogó porukat az égbe, Kedves képeket vetítenek vele a szélre. Mik úgy haladnak, mint kispatakban a falevél, E kép sokasága számomra fontos, bennem él. Nem feledni kell, csak erősnek lenni, Mit ha úgyis akarsz, az el fog tünni… Látszólagos az élet, szeretni tudni kell, És hogy hogy érzel, arra te felelj! Szeretsz engem kicsi virág? Illat, mi elbűvöl, árnyék, mely olykor eltakar, De érzed, hol van, és tudod, hogy van, Nem adod fel a keresését, Már magad előtt látod egy kicsiny részét. Megtaláltad! – Ott volt a sok gaz között, És egy meglepetésre, mi teljesen lenyűgözött… Rajta pihen a kis vándor. A kis barát, ki eszedbe jut, de hányszor… Ott tündöklenek: a virágom és a kis lepkém. Tartani őket kezemen, csak egyszer, úgy szeretném. Hirtelen kedves szavak, mik halkan felém szállnak, Mosolygós tekintet, aztán üres kép…, mintha csak rám várnának… Hogy szeretsz-e kis virág? – már nem is érdekel. Tudom én a választ, és ez volt a legszebb jel! Láttam, éreztem, aztán már senki sem felel, Csak e kedves szavak suttogása: Ébredj fel! Miskolc, 2008. március
