A H. Andrea felhasználó összes verse >>>
Kiléphetek
Ehhez nem méltó cím.
Amikor tudod, a szavak már nem elég kifejezőek.
Szavakkal… csupán. Szavaktól a tettekig.
Hallom a zenét. Zárt szoba. Hiány. Teljesség.
Emlékszem az arcára, mikor még nem tudtam eldönteni, hogy vajon tetszik-e nekem, és emlékszem a karácsonyi hangulatra, amikor gyerekkori videókat néztünk a földön ülve, és rendkívüli, őszinte izgalommal telve bámultunk a képernyőre, hogy valamikor ez is megtörtént, és a végletekig ámultam, hogy milyen édes baba volt. Majd hirtelen valami megváltozott bennem, mégsem emiatt, valahogy ezen kívül. Végignéztem a hátán, ahogy csinosan feszült rajta a tőlem kapott színes ing, csodaszép vibráló narancs és sárgás-pirosas színeiben. Előtte nem lehetett volna rávenni, hogy ilyesmit felvegyen. Pedig nagyon szép volt, ízléses, de élénk. Annyira jól nézett ki, és aztán mintha valami bekattant volna, megnyílt egy másik élet, már láttam, hogy nincs menekvés. Úristen! Hogy milyen jól néz ki! Egyszerre csak elöntötte a szívem valami addig távolról sem ismert érzés, és tele voltam… tudod, olyan nyáltól csöpögő gondolatokkal… hogy ez a srác az én egyetlen drága szerelmem, és milyen csodálatos, hogy ennyi boldogságot, ennyi szerelmet kapok tőle. Mi lehet ennél csodálatosabb? Csodálatos-tos-tos…
És emlékszem arra, ahogy rám nézett, amikor nem szorítottam vissza a kezét a kesztyűben – igen, metaforikusan utalva az összes hasonló esetre –, lelkesen várta és boldog, reménykedő buborékok csillogtak abban a gyönyörű kékes szemében. Most már látom, hogy milyen gyönyörű. És látom azt, ahogy beesett, sötét, karikás szemredők izzó vörösben hullámzanak a visszatartott könnyei tengerében. A meggyötört arcát, és az erekben ázó fájdalmát, azt, hogy mennyire boldogtalan. És akkor újra látom az elmúlt pillanatokat, amikor arra várt, olyan furcsa fellengzős arckifejezést vágva, amit talán tükörképként mutatott nekem, hogy viszont rajongjak, és én nem szorítottam vissza, és ő már nem is akarta. És belefáradt.
Én pedig már nem sírok olyan keservesen, mint annyiszor előtte. Azt hiszem, levegőt is kapok, és nem szorítja a torkomat a fájdalom, annyira már nem. Istenem! Hogyan lehetséges ez? Mikor annyira szeretem őt, és ő is ugyanúgy szeret. Hiszen tudom. Az élet összes pillanatában tudom, akkor is, mikor összezúzott üvegszilánkok táncolnak a szememben és rájövök, hogy összetörtem azt a kibaszott képernyőt… az egész képet, amit fantáziáltunk. Az összes darabja egy idióta emberi gyarlóság áldozata. Hol a szerelem? Hát valóban ott, az isteni szférában, amihez mi romlott emberi lények hozzá sem érhetnénk, hiszen azonnal kárhozatra küldjük.
Kiléptem az ajtón, immár sokadjára. De most úgy érzem, véglegesen. Fogalmam sincs, mikor látom utoljára, akarjuk-e valaha még látni egymást. Igazából most ez nem is érdekel. Nekünk idő kell, valóban rengeteg idő. Annyi, mint amennyit eddig soha nem adtunk egymásnak. Ő mindig kérte, én mégis ragaszkodtam. Hát ezért? Hogy most úgy érezzem, évek kellenek nélküle, mert elpusztít ez a hatalmas szerelem? „Hiszen nézd, tönkretesszük egymást.” Mondta. És nem akarom elhinni, hogy már megint ő volt az okosabb, ő mondta azt, hogy elég. Láttam, ahogy egymás kezét szorítva kiszakad a szívünk a helyéről, ő mégis kimondta, hogy elég.
Az álmainkra gondolok… és többet mondanom sem kell.
Felejteni akarok. Mindent.
Azt mondtam, hittem, hogy nekem te leszel az igazi. Azt mondtad, te is így éreztél. Én hazudtam. Akkor is tudtam, hogy te vagy, amikor kimondtam azokat a szavakat. Csak azt remélem, ha meghalunk, a lelkünk együtt száll a Mennyországba. Az megnyugtatna.
Azt mondtad szépen váljunk el. Nem tudunk. A pokol kínzó szenvedélye ég bennünk, hogy is kérheted, hogy parázzsá zárjuk? Ahogy a piros esernyőről lassan és megfontoltan, mintha titkon várna a dermesztő fagyra, cseppenként leolvad a jégvirág, pedig ott volt. Hát te sem tudod, mit beszélsz.
Aztán jön egy hatalmas zápor, ami kimossa a földet a lábam alól, és látom a puszta talajt, a tényt, hogy te hányszor nem léptél, mikor én szétmosódva folytam szét a sáros felszínen és nem volt, aki édes napfényt hozott volna, hogy a rémálomból felébresszen, hogy azt mondja; ne félj, ez nem a valóság, csak egy átmeneti kicsúszás az egyensúlyból. Ó, hogy mennyire boldogok is voltunk! Ami az én gyermekien reménykedő lelkemnek mindig elég volt, fényt adva a szétcsúsztatott sötétségben.
