A NYITRAI BARBARA felhasználó összes verse >>>
Beszél a múlt
A könyvtárban, díszmagyarba öltözve
Rábukkantam Kölcsey ezen művére.
A versei között a Himnuszra rátalálva
Fantáziám elrepített falusi házába.
Becsöppenve a múlt zivataros századába
Hajam beakadt egy pókháló fonalába.
Szobáját csendes melegség járja át,
S versekbe írja le az összes bánatát.
Eközben az idő-óra tovább ketyeg,
Asztala előtt Kölcsey arca rám nevet.
A nagy kandallón régi fényképek,
Emlékek, amiket nagyszüleim sem éltek meg.
Eltűnődve nézem megkopott ruháját,
S a szemében tükröződő magyarság sorsát.
Látom, ajka mondanivalóval van tele,
A múltjáról kezd el beszélni nekem.
"Ülj le mellém, halld keserűségem,
Fohászomban te leszel a segítségem.
Együtt kérjük Isten közbenjárását,
Írjuk meg közösen nemzetünk imáját."
A pislákoló gyertyalángnál papír kezemben,
Aranymintás tintatartóba mártom ecsetem.
Összeráncolja gondterhelt homlokát,
"Isten, áldd meg a magyart"- így kiált.
Rámosolyogtam a híres költőre,
Akinek szeme könnyel volt tele.
Tudta, hogy a kétségbeesett nemzet
Hit és ima nélkül bármikor elveszhet.
A helységben két órát üt az ingaóra,
Készülődik a Himnusz utolsó négy sora.
S mivel ismertem a műnek minden sorát,
A nép bűneire én kértem az Úr szánalmát.
A hajnali csendet Szatmárcsekén
Kakas töri meg a csűr tetején,
Ezzel időutazásom véget ért,
S én megértettem a múlt üzenetét.
A szegény magyar népnek vészjósló sorsa,
Így született a műnek hatvannégy sora.
A Magyar Kultúra napját mikor ünnepeltük,
A Himnuszt mindannyian állva énekeltük.
