A Helgert Bettina Ágnes felhasználó összes verse >>>
Még állok...
Még állok, bár fél lábbal
a halál sziklaszirtjén járok.
Létem torz tükrének szikrái
lávaként köpködnek felém.
A vér forrósága elviselhető,
de a lét kietlensége emésztő;
s porzó könnycsatornáim
keserédes vérkönnyel telnek meg.
Hajam csapzott, testem megtört,
szemem üveges, koponyám betört;
S lelkem finom pille selymét
lelkiismeretem ólomsúlya húzza le a mélybe...
Süllyedve szállok lelkem vonalában
hosszan lefelé,
s jutok távol önmagamtól
míg a vér az agyamba ér.
Szívem zakatol, agyam lüktet,
lalkambe a Kertész pusztulást ültet.
Kínoz és elemészt,
míg lelkembe töviseket merít.
Örömömmel táplálkozik,
míg szívem köré bánatot vizel.
Sósavat ont lelkembe mindaddig,
míg apja a Halál nem visz el...
Még bírja lelkem,
nem úgy testem,
s annak minden készlete.
Még bírja szívem,
bár lomhán, s keveset dobban.
Eközben lelkem tüze lobban,
s tör fel egyre magasabbra,
míg ki nem égeté szemem,
hogy ne láthassam saját mérgem,
s mindig élvezhessem
ciánízű abszintos vizem...
Fekete kürt hívása zúg fülemben,
érces zajok keverednek fejemben.
Fekete alkony csillámporos,
keskeny útjain léptetem testem;
nyirkos tüdővel, s tüzes testtel
csitítom lázadó lelkem.
Fekete fényű füst lehel reám,
s ekkor hályog lepi el szemem.
Vörösen izzó, eleven hús csupán,
mit tapinthat kezem...
Telnek a percek,
koppannak az esőcseppek,
s létem e világon oly semmirekellő;
előbb felizzik, majd derengő;
később fénye elhalványul,
s fekete lyukként
üstökös öccsével
fekete hamuként aláhull...
