A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Utazással fűszerezve I. - Spanyol bűvölet
„A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan.”
/Szerelmünk lapjai/
1.Ritmusra dobban
„Te ugyanúgy akarsz ahogy én Téged” Road-ot hallgatok, mindkét lábam az ölében, miközben ő békésen alszik. Hagytam. Megsajnáltam, láthatóan alig állt a lábán. Pedig eszméletlenül nehéz nem érinteni, nem csókolni. Régen éreztem ezt, ilyen mérhetetlen fizikai fájdalmat amiatt, hogy valaki nem lehet az enyém. Azt akarom, hogy egyszerre érinthessem mindenét, hogy érezzem leheletét a nyakam gödrében, ajkát a vállamon, kezét a derekamon. Alszik, miközben én lángba borultam. Nem fogom kibírni ezt a 8 órát a buszon. Vagy ha lehetek igazán borúlátó, akkor a nyárból hátralévő napokat, amit nélküle kell eltöltenem.
„Összeért a pillantásunk, elkezdődött a végzet.” A zene váltott, óvatosan tovább vezetve az érzéseimet. Őrülten kívánom, ráz a hideg egyetlen pillantásától, érintése jobban perzseli a bőröm, mint az eleven tűz. De nem lehet az enyém. Még nem. Lassan kezdek szét esni. Alig kapok levegőt, leírhatatlanul fáradt vagyok, mégis képtelenség mellette akár egy szemhunyásnyit is aludni. Nem, amíg ilyen közel van. Felfoghatatlan. Sokszor játszottam a gondolattal, milyen is lesz vele a hét, a 620 km Madrid-Barca között, de ez felülmúlta minden képzeletemet. Képtelen vagyok szavakba önteni, mert még soha nem éreztem ilyet, nincs mihez hasonlítani, ezt át kell élni. Meglepett a viselkedése, visszafogottságot, óvatos lépéseket vártam tőle, mégis annyira hirtelen reagált a mozdulata az enyémre, mikor a vállára hajtottam a fejem, hogy nem lehetett véletlen. Nem is volt az. Ő döntött így, én pedig élveztem az érzést, mert tudtam, hogy egyszer ennek is vége.
„Kívánod rég, mert jobb ez mint a csók, mert mélyebbre jut, mert sokkal forróbb” Elkalandoznak a gondolataim, és én szabad utat adok neki, még ha tudom, hogy nem is kellene... Messze járok, csapongok: néma szobák, vagy tengerpartot szegélyező pálmafák, de ő mindig ott van velem, nem engedi el a kezem. Összezavarodtam, kétségbeestem, és nincs kitől segítséget kérnem. Tudom mit mondanának a lányok... Tegyek meg mindent ez alatt a hét alatt, ami csak boldoggá tesz. Majd zárjam le. Nincs folytatás, hiszen nem lesz belőle semmi, csak egy emlék marad, távoli, de felejthetetlen hullócsillag, életem egén.
2.Táncoló falevelek
„Túl Barcelona kertjein szitálva
Egy barna asszony meleg hangja búg
És alkonyatba pendül a gitárja.
Hol táncolóktól tarka még az út;”
Ma mindent idézettel kezdek, de ez már csak egy ilyen hét. Pálmákkal és platánokkal szegélyezett sétányon ülünk, némán, a fáradtságtól elgyötörten, kétségbeesett pillantással konstatálva a tényt, hogy Barcelonába beszökött az ősz. A késő nyári szellő ölelő karjain búsan lebbennek tova a sárguló platánlevelek. Olyan illékony minden, akár az élet. Vagy a boldogság, ami kérlelhetetlenül elhagy majd engem abban a könnytől homályos pillanatban, melyben egy forró csókkal búcsút veszek Spanyolországtól. Már megint elkalandoztam. Egy apró falevél térít magamhoz, mely libegve ereszkedik alá, játszi könnyedséggel követve a közeli gitárpengetést. Elmélkedem. Szerelem ez, vagy csak olthatatlan vágy, mely az örök boldogság ízére áhítozik? Talán nem is számít igazán, talán csak az a lényeg, hogy itt lehetek a borostyánszínű fényben, és ő fogja a kezem. Lassan megtanulom értékelni a pillanat varázsát. Semmi nem tart örökké, bármennyire fáj is, és én ezzel a tudattal fogom eltölteni ezt az egy hetet, a boldogság minden cseppjét magamba szívva, akár a kiszáradt fű a harmatot egy hűvös hajnalon.
3.Hullámtörés
„Vigyáztam rád ameddig csak hagytad,
Jó voltál, de más is jó lehet,
Elhittem, ha itt vagy csak az enyém vagy,
Talán kár, hogy elveszítelek.”
Távol a horizonton, ahol a tenger az éggel összekapaszkodik, hol kisebb, hol nagyobb hajók szabdalják a láthatárt. Mesébe illő itt az aranyszínű homokkal és színes kavicsokkal tarkított part, a fehéren fodrozódó vad hullámok, az emberek tarka kavalkádja. Igazi nyár. Itt vagyok, és ő fogja a kezem. A tenger hullámzásával együtt dobban a szívem, melyből úgy csordul ki a boldogság, akár a Napból a gyümölcsízű fény. Álmodom. Nem lehet valóság, amit érzek, mert az azt jelentené, hogy egyszer véget kell, hogy érjen. Az ilyenek nem tartanak örökké, és én nem bírnám elviselni, ha vége lenne. Összetörnék. A kétségbeesés összes formája átjárta már a szívem, olyan akár egy visszajáró koldus, mely a legrosszabb pillanatban képes meglepni, hogy aztán távozóban magával vigye a remény utolsó szikráját is. Gyűlölöm ezeket a pillanatokat. Olyan közel állok a síráshoz, hogy félek, egy óvatlan pillanatban, mikor nem figyelek eléggé, visszavonhatatlanul kitör belőlem minden. Akár a zápor. De Ő nem hagyja. Annyira ki tudja számolni az utolsó utáni pillanatot, amikor egy forró és váratlan csókkal még megmentheti a szívem, hogy nem győzök eléggé csodálkozni rajta. Olyan varázslatos könnyedséggel játszik az érzéseim hangszerén, hogy már-már azt hiszem, nem is én uralom a testem. Megrémít a tudat, ahogy felfedezem magamban a változást, ahogy villámcsapásszerűen ráeszmélek, mennyire kiszolgáltatott lettem újra, mennyire átadtam magam az érzékek csábításának, hogy túlságosan kinyitottam a szívem, holott tudtam, nem lett volna szabad. Elvégre ez sem tart örökké. Olyan, akár egy hullám, mely egyre nő, amíg el nem éri a partot, hogy aztán amilyen gyorsan elárasztott mindent, olyan gyorsan távozzon is, magával sodorva minden kincset, amit a part egész eddig csendes magányában őrizgetett.
4.Égikert
Hat napot kellett eltöltenem Vele, hogy rájöjjek, mi fogott meg benne igazán. Emlékeztet Rá.. Janira. Vagy talán nem is Ő, csak én vagyok mellette újra ugyan az a lány, aki annak idején voltam. Szerettem azt az énemet. Egyszerű lány volt, mégis vidám, sokat mosolygott, bár sírni is sokat sírt volna, ha hagyják. Tele volt energiával. Élettel. Mint most, mikor olyan könnyű minden, akár az árnyék, magától értetődő, mint a lélegzetvétel, természetes, mint a szívdobbanás. Annyit nevetek mellette és olyan kristálytiszta a boldogságom, mint már nagyon régen nem. Kivéve, amikor elönt a teljes kétségbeesés…. Falnak megyek a hangulatingadozásaimtól… Mégis azt érzem, hogy egy egész életet le tudnék élni vele. Mellette. De nem szabad, tudom, hogy nem élhetem bele magam, mert egyszer bezárul a kapu, elhervadnak mögötte a rózsák, és a lehulló szirmok messzire szállnak a széllel. Már megint túl sok az érzés, túl kevés a racionalitás. Tudni kell a földön járni, két lábbal, fel kell adni a szárnyakat, mert aki nagyon álmodik, és magasra repül, annak fájdalmas lesz a zuhanás.
Sajnálom, hogy vége lesz ennek a hétnek, hogy csak ideig-óráig tartott a varázslat, de igyekszem elfogadni, hogy így kellett lennie, és hogy a távolságot már nem bírnánk. Félek, hogy szerelmes lettem, ami talán a legrosszabb dolog, amit tehetek, mindenesetre igyekszem kihasználni minden pillanatot, amit vele tölthetek itt, még akkor is, ha Madrid összes építészeti csodáját végig kell járnom ezért.
5.Búcsú
„Új Nap kel nélküled
Újra fáj minden emlék
Álmom ég, benne élsz,
Arcod még mosolyog”
Nem emlékszem, hogy az elmúlt években volt-e valami, amit ennyire vártam, mint ezt az utazást, és most vége lett. Erről szólt az egész nyaram, a várakozás izgalmáról, a kínos lassúsággal vánszorgó időről, és Róla, pedig akkor még nem gondoltam, hogy ilyen ajándékot kapok tőle. Elveszett voltam egészen addig a pillanatig, amíg először meg nem csókolt, hogy azzal a csókkal megtaláljon, életre keltsen és elbűvöljön örökre. Képtelen vagyok elhinni, még inkább elfogadni, hogy vége, hogy csak ennyi volt. Csak egy hét csoda, pedig néha olyan, mintha hónapokat, sőt éveket töltöttem volna el mellette, olyan természetes volt minden szó, könnyű minden mozdulat és megszokott minden lépés. Most mégis búcsút kellett vennem Madridtól, Tőle és az érzéstől, ami olyan varázslatossá tette számomra ezt a hetet. Újra elvesztem, összezavarodtam, és nem értem, miért nem érzi ő is azt, amit én, ha pedig érzi, akkor hogy volt képes így elbúcsúzni, egy csókkal, örökre.
Ennyi volt. Vége. Elengedtem a kezét, hazajöttem, de mégis ott vagyok, minden szabad pillanatban pereg a film előttem, újra és újra lejátszva elmúlt éveim legboldogabb hetét, csak hogy tovább keserítse a szívemet, éreztetve, hogy nincs tovább.
Zuhanok. Nincs, aki megtartson; aki fogja a kezem, mikor egyedül tévelygek; aki vezessen, mikor nem látom a célt; aki értelmet adjon minden lépésemnek. Nincs, aki szeressen, és akit szerethetek. De nem adhatom fel, mert meg kell őriznem önmagamat, az emlékeket, és mindazt, amit tanultam Tőle. Végül is Neki köszönhetem, hogy tudom, mit keresek, bármennyire is fázom, mikor magányosan ébredek, és félek, mikor egyedül hajtom álomra a fejem, kitartok mindaddig, amíg meg nem találom azt, aki képes elővarázsolni szívem mélyéről ugyan azokat az érzéseket, amiket eddig igazán csak Ő tudott.
(2013. augusztus 16-23.)
