A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Utazással fűszerezve I. - Horvátországi emlék
"Rengeteg szép emlékem van. Főleg a tengerről. De még sok másról is. Elolvastam pár könyvet, láttam néhány filmet, képet, szobrot. De egyik sem tudta megmondani nekem, mitől tökéletes a tenger."
/Vavyan Fable: My Fair Lord/
1.Epilógus
Ha becsukod a szemed, és hagyod, hogy a szíved vezessen, olyasmit láthatsz, ami keveseknek adatik meg ebben az életben. Nyisd meg az utat a többi érzékszervednek! Elég csak az orrodban érezni a tenger sós illatát, hagyni, hogy a nedves homokszemek beszivárogjanak a lábujjaid közé, elég hallani a partra verődő hullámok egyenletes dobbanását, és máris szinte látod magad előtt a fehéren tajtékzó tengert. Hát nem gyönyörű, ahogy az elméd az emlékekből táplálkozik? Ahogy utat tör magának a felismerés: igen, ez az! Az érzésekbe öntött boldogság.
2.Honvágy
A mézszínű napfény lassan csordogál le a tetőn. Elsüllyedek a mozdulatlan némaságban. Még csak a 4. nap... a fele, és már érzem, hogy hiányzik az otthon melege. Vagy talán helytállóbb lenne az otthon hűvösét írni? Itt minden olyan más. A fák, a fények, a ritmus, az érzés. A táj. Békés, mégis nyüzsgő és eleven. Ha néha egy-egy pajkos, kósza szellő meglebbenti a fákat, érzem, hogy vele dobban a szívem. A kabócák zúgása szinte már természetes, ha nem figyelek eléggé, meg sem hallom. A nap viszont még mindig égetően perzseli a bőröm. Lehetetlen megszokni, még inkább megszeretni ezt a klímát. Éjszaka persze más, kellemes hűvösével szinte simogat a levegő. Akár a bársony. Jól esik hajnalban kiülni a sátor elé, és hintázni. Ha behunyom a szemem, egészen elfeledkezek arról, hogy itt vagyok. Jó így hazatérni kicsit. Legalább gondolatban. Enyhíti az érzést, mennyire hiányzik minden, amit magam mögött hagytam. Persze ez a hiány is csak időleges, hiszen jön a következő lélegzetelállító program, és már képtelen vagyok másra gondolni, mint az alattam vadul kanyargó Cetina jéghideg vizére, és arra, mekkorát fogok csobbanni az előttem tornyosuló szikláról. Egyébként szemet gyönyörködtető minden: a hegycsúcsokba olvadó tengerkék ég, a zöld ezernyi árnyalata, a bazársoron kavargó emberek, a villogó fények, a számtalan különböző íz és illat, egészen felkavar. Annyi impulzus ér itt, hogy végtelen óraszámú alvás is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy feldolgozzam. Nincs más választásom, ki kell írni magamból. Úgy látszik, ez az én keresztem. Mégis... mégsem az élmények azok, amiket igazán meg kell osztanom mindenkivel, hanem az érzések. Mert ez az, amit szóban keveseknek tudok itt átadni.
Ide érzem az imént meghámozott (lopott) lime hűs, frisstő illatát. Egészen felélénkített, pedig az előbb már közel álltam az alváshoz. Szükségem van egy kis magányra. Egyedüllétre. Elfáradok ebben. Bár ez nem meglepő nálam, hogy idővel megcsömörlök a nagy társaságtól, most mégis váratlanul tört rám az érzés. Tegnap még féktelenül vidám voltam, teli torokból nevettem a 3 gombóc ingyen fagyim fölött, ma pedig úgy éreztem, mintha nem lennék idevaló. Betegnek érzem magam, zavarodottnak és összeszedetlennek. De talán ez kiütközik az írásomon is. Hiányoznak az otthon maradottak. Egyre jobban. Nem csak a család, a barátok is. És mindenki más. A megszokás, amiből kiszakadtam, a saját életritmusom, az olvasás, a versek és Forgó is, de úgy igazán. Persze, ha újra otthon leszek, mindezt gyorsan megszokom és visszavágyok majd a gondtalan pihenésbe, a vakító napsütésbe, a forró homokba. A gyönyörű, horvát tengerpartra.
3.Kápolna
Varázslatos helyen jártam ma. Hunyd le a szemed és segítek elképzelni. Szédítő magasság és szemkápráztató látvány kombinációja olvadt össze abban az egy pillantásban, amit az aprócska, kivilágított kápolna tövéből vetettünk a csillagos égbolt alatt elterülő, mélyfekete tengert övező, ezernyi színben pompázó partszakaszra. Elsüllyedtem az éjsötét mozdulatlanságban. Tökéletes nyugalom vett körül, úgy éreztem, hogy ha széttárom a karom és elrugaszkodom a szikláról, akár repülhetnék is, miközben körbevesz a puha, bársonyos éjszaka. Az érzések széles skálája lepte meg a szívemet, a boldog nyugalomtól a pattanásig feszült várakozásig. Történnie kell valaminek! Érzem.
De nem történt. Megszólalt az indulásra hívó hang, megtörve ezzel az aprócska varázst, amely törékeny üveggolyóként ölelt körbe, megakadályozva, hogy betörjön hozzám a zajos világ.
4.Tengerszem
Ezernyi csodát rejt ez az ország. Ha tehetném, üvegbe zárnám és hazavinném neked mindazt a szépséget és békét, amelyet ittlétem alatt kaptam. Akár egy megelevenedett mese, amely visszavonhatatlanul egybeolvadt a valósággal. A színek olyan élénkek, hogy a méz sűrű napfényben szinte lüktet a táj.
Háborgó, szerpentines utakon kanyargunk felfelé, miközben körbeölelnek a hol kopár, hol ezer fával tarkított hegyek. Odalenn a vad sziklák ölén egy mesés tengerszem nyugszik, tökéletes békében tükrözve vissza az égbolt varázslatos türkizkékjét. Belepillantva úgy érzem, átlátok egész valómon, megpillanthatom lelkem legmélyét, szívem legigazabb vágyát is. A meg-megcsillanó víztükörből árad a színtiszta nyugalom.
Apró csoda a hatalmas világban. Mindössze egy szem, a végtelen tengerből.
5.Vodkanarancs
Lüktet a zene. Forr a vérem. Dübörög a hangfal, vele dobban a szívem. Rád gondolok egész testemmel, a szívemmel és a lelkemmel. Kezemben a telefon. Csak egy gombnyomás lenne, és hallanám a hangod. Vagy nem. Mi lenne, ha küldenék egy kósza SMS-t?
A zene ritmust váltott. Én nem. Képtelen vagyok kikapcsolni az agyam, hiányod elviselhetetlensége olyannyira jelen van ezen az estén, hogy ha megannyi fényt és boldogságot küldenék Neked, akkor sem tudnám igazán feldolgozni.
Előttem áttetsző, párás üvegben, csábítóan áll egy fél üveg vodka. Negyedig töltöm a poharat, ma naranccsal iszom. Még így is fejbe vág. Gondolhattam volna… Kezembe veszem a jéghideg poharat, dobok bele egy karika fanyar illatú lime-ot és lesétálok a partra.
A zene már csak halkan szól, de a dob így is tisztán kivehető. Bár itt lennél velem Te is! Kézen fogva sétálnánk a puha homokban, miközben bokánk körül fodrozódna a tenger hófehér habja. Akár a filmekben.
Mikor magamhoz térek az ábrándozásból, már egyedül vagyok. Elhalt a zene. Mielőtt visszamegyek, hogy a lakókocsiban végigdőljek kényelmesnek nem mondható matracomon és ismét Rólad álmodjak, még fenékig ürítem a poharamat: Ránk!
6.A szétlőtt falu
A levegő sűrű és mozdulatlan. A porig égett természet szaga fojtogat, akárha láthatatlan kezek szorítanák a torkomat. Körülöttem temetői némaság. A földön szanaszét töltényhüvelyek, cserépdarabok, szénné égett üres konzervdobozok. A lépteim nyomán összeroppanó száraz falevelek hangja ágyúlövésként hat a síri csendben. Az utcák néptelenek, a házakról hiányoznak a tetők, az istállók üresen ásítanak a forró fényben. Az aprócska templomtoronyból is alig maradt valami. Egykor ódon, régies falépcsőn lehetett felmenni a tetejébe, de felpillantva már csak néhány törött deszka, és egy lelógó, rojtos kötél látszik a szűkülő térben. Pedig ide már nem ért el a tűz pusztító ereje. Különben érdekes megfigyelni a vonalat, meddig engedték terjedni a lángot, hol válik el élesen a szénfekete és az üde zöld. Persze a házak mindkét oldalon romokban… Az egyik mögött óriási fügefa, mely pajkos, sárga fügétől roskadozó ágakkal köszönti az érkezőket. Mikor beleharapok az érett gyümölcsbe, akaratlanul is behunyom a szemem. Könnyedén omlik szét számban a magokban bővelkedő, vérvörös hús, mely érzéki, csábító ízével egészen elvarázsol. Jóformán észre sem veszem, hogy egyedül vagyok, s távolodó léptek hangját sodorja felém a szél. Száll a pernye. Letörök egy elszenesedett ágat valamelyik tétova bokorról, és felmázolok egy nevet a házfalra: PUTNOK. Hát még most is honvágyam van?
Fájó szívvel mondhatom, hogy emlékeimnek csupán töredékét voltam képes rögzíteni, hiszen részem volt számtalan olyan élményben, látványban, amit képtelen vagyok szavakkal átadni. A Cetinán, a hajóorrban pihenve, mintha ott ültem volna a világ szélén, nézve a tengerben tükröződő, lenyugodni készülő napot, kekszet majszolva, és közben egyszerre érezve magam kislánynak és hercegnőnek.
(2013. augusztus 3-11.)
