A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Halvány magány
Amikor nagyon magányos vagyok, mindig eszembe jutsz. Félek. Tartok tőle, hogy Benned testesül meg mindennek a hiánya, ami ilyenkor elönt. Nem szeretek egyedül lenni. Nem bírom a magányt. Emlékképek hada cikázik a fejemben ilyenkor, érzések kavarognak megállíthatatlanul, és a külvilág mintha lassan, fokozatosan elhalványodna, lehalkulna. Áttetszőek lesznek az emberek, én pedig egyedül maradok. Kiegyensúlyozottságom mérlege végleg elbillen, ott kuporgok benne, egészen közel a földhöz és ha nem ültetlek bele a másik felébe, akkor ott is maradok. Természetes hát, hogy odaültetlek. Felemelkedek, egymás mellé kerülünk. Nézlek. Jó, hogy itt vagy. A képzeletemben. Már nem is vagyok magányos. És ahogy ezt kimondom, azonnal érzem, ahogy lassan, észrevétlenül, megelevenedik a világ. Újra színes és élénk lesz minden, s én meglepődve konstatálom, mennyi ember vesz körül. Hiszen nem is vagyok egyedül! Megmutatnám őket Neked is, olyan jó lenne, ha megismernéd a világomat, az életemet, de már alig látlak. Ahogy körülöttem felébredt a másik világ, úgy foszlott szét csendben ez - ahol az imént még kettecskén ültünk egy-egy mérlegtányérban, kezünket egymás felé nyújtva, de a másikat soha el nem érve -, hogy a feledés homályába merüljön egészen addig, míg az a bizonyos mérleg újra ki nem billen megingathatatlan egyensúlyából.
(2013. július 28.)
