A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Önarckép
Olyan vagyok, mit egy gránát, apró, vörös villanással berobbanok az emberek életébe, felforgatom létük mocsaras állóvizét, hogy aztán kezüket imára kulcsolva könyörögjenek mielőbbi távozásomért, majd miután reményteljes várakozásuknak eleget téve kilépek életükből, tűnő nyomaim a hiány egyre nyomasztóbb súlyát rakják a nyakukba.
Hogy én hogy élem meg mindezt? Úgy, ahogy átlagember a „napi rutint” szokta. Észrevétlenül. Talán ez a legjobb szó rá.
Sokan mondták már, hogy furcsa vagyok. Habókos. Nyughatatlan, pörgős, és bár színt viszek életük sötét napjaiba, mégsem tudnák tartani velem a lépést. Belefáradnának. Nem való nekik ez a zsongás. De azért én ne változzak meg, maradjak mindig ilyen, hiszen ez tök jó, stb. stb. Ti is érzitek a kontrasztot? Ki akarna olyan ember maradni, aki képtelen párt találni magának, mert nincs aki tarthatná vele a tempót? Naná, hogy én! Méghozzá több okból is. Először is, úgysem tudnék változni. (Az emberek alapvetően nem változnak. Szerintem. De ez már egy másik történet.) Másodszor, ez tesz egyedivé. Segít, hogy ne olvadjak bele a szürkeségbe, hogy ne csak álmodjam az életet, hanem éljem is az álmaimat. Ettől vagyok individuális. (Nem, nem vagyok különleges, nem vagyok több, mint ahogy kevesebb se leszek soha senkinél.) Harmadszor pedig ez az, amit a legjobban szeretek magamban. Kicsi energiabombának lenni jó, mindig pörgős és vidám, mindig nyitott és közvetlen. Hiszen az élet minden területe lehetőségek végtelen tárházát rejti. Ha az összes életemet ezen a földön, ebben a században élném le, akkor is kevés lenne ahhoz, hogy felfedezzek minden csodát. Ezért hát ezt az egy életet kell kihasználnom, a lehető legteljesebb mértékben. Mindig új és új embereket kell megismernem, és nem csak azért, mert mindenkinek az élete egy-egy újabb csodaszép mese, esetleg kalandregény (és én imádom a meséket, mint ahogy a kalandokat is), hanem azért is, mert később majd ők fognak segíteni az utam során. A barátaim. Akiknek támaszt nyújtottam, ha kellett volt egy biztos pont, vagy csak meghallgattam őket, ha épp erre volt szükségük. Mert az emberek nagyon szeretnek magukról mesélni! (Én sem vagyok kivétel.) Ezért, ha találnak valakit, akiről érzik, hogy figyel rájuk, szívesen hallgatja történetüket, sőt esetenként még érdekesnek is találja, azt általában megbecsülik. Persze nem mindenki, de ha tíz emberből csak egyet is találok, aki megbecsül, és viszont meghallgat, már tudom, hogy barátot találtam. És aki barátot talál, kincset talál!
Nincs is jobb érzés annál, mint amikor tudom, bárhol is legyek a világban, mindig lesz valaki, akit felhívhatok, aki a segítségemre siet, vagy egyszerűen csak beül velem egy sörre, hogy átbeszélhessünk egy egész éjszakát.
(2013. július 26.)
