A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Vadászösztön
Mi lenne, ha nem rohannék mindig ajtóstól a házba? Ha egyszer az életben félszegen kopogtatnék, majd mikor kinyitják és behívnak, még egy kicsit húzódoznék is: "Nem, köszönöm, jó itt nekem!" esetleg "Hagyd csak, kívül tágasabb!" Vagy ehhez hasonlók.
Mindenesetre változtatnom kell. És változtatni is fogok, életemben először. Persze most sem hagyom, hogy ő válasszon, úgy igazán, neeeem, az már nagyon nem én lennék. Csupán játszadozom egy kicsit. Hagyom szépen, hogy elhiggye, ő a vadász, míg én az áldozat. Még akkor is, ha a játszma már rég eldőlt. Elvégre így lenne rendjén, nem? A Férfi hódít, a Nő behódol. Úgy, hogy mindezt a legnagyobb örömmel teszik.
Így fogom csinálni! Hagyom, hogy óvatosan, megfontoltan, a saját türelmes, előre kiszámított tempójában bekerítsen, és tegye mindezt abban a tudatban, hogy én még csak nem is sejtek semmit. Megállom! Nem fogom elsietni, nem ugrok rá tíz körömmel, nem szaggatom le a ruháit, nem perzselem meg a bennem égő tűzzel. Nem. Szelíd leszek. Csendes, visszafogott, szinte kívülről szemlélem majd azt a csatát, aminek a kimenetele már rég tudott, csak a benne élők olyannyira lelkesek, hogy mindezt figyelmen kívül hagyják. Akarva-akaratlanul.
Gyönyörűen hangzik, nem? Szinte látod magad előtt a képet, hogyan cserkészi be a vadász "gyanútlan" áldozatát, majd hogyan egyesülnek egy forró ölelésben, szerelmes csókban, vadító szeretkezésben. Csak sajnos a valóságban távolról sem áll meg ez a képlet. Valami mindig felborítja a tökéletes tervet, kiszámíthatatlanná teszi a kiszámíthatót, és a mesés egymásra találás helyett tíz pontos pofára esés lesz a vége.
Hát nem káprázatos? Nézni, ahogy gúnyt űz belőlünk a sors, miközben mi, a véresre mart tenyerünkkel kapaszkodunk a remény utolsó foszlányaiba is. De még ezek után sem veszítjük el a hitünket. Mert mindig, minden hasra esés után jön valaki vagy valami, aki/ami értelmet ad a folytatásnak, felsegít a földről, tisztára törli arcunkat, homlokon csókol, és áldását adja a folytatásra. Csak azért, hogy utána minden kezdődhessen elölről.
Vajon megállapodok valaha? Vajon megtalálom azt, akihez tartoznom kell? Egyáltalán van ilyen? Lehet, hogy csak meg kellene tanulni alkalmazkodni, mint anno a nagymamáinknak. Elfogadni azt, aki az utunkba kerül, hozzá idomulni, mint a víz a sziklához, és mindeközben magunknak megteremteni a boldogságot. Elvégre, ha mástól várjuk, akkor ezzel megadjuk neki az esélyt arra is, hogy amilyen könnyen felemelt, olyan könnyen vissza is dobhasson a sárba, hogy aztán újra ott tartsunk, ahol az elején, összetörve a földön fekve, várva valakire, aki majd felemel, átölel, megcsókol, és boldoggá tesz. Egy egész életen át.
(2013. július 25.)
