A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Zajos természet
Szeretek a fa tetején ülni szédítő magasságban és nézni a világot. Fentről minden olyan más. A patak némán csörgedezik, ellenben a tücskök ciripelését mintha még a bőröm alatt is hallanám. Ráadásul itt fenn még a gyümölcs is érettebb. A vadvirággal tarkított rét puha szőnyegként terül el alattam, a párban szálldosó pillangók csak apró, fehér foltnak látszanak. Érzem, ahogy megelevenedik a természet, és vele szemközt elnémul a falu. Bármerre nézek, beterít a zöld ezernyi árnyalata. Az égen a bárányfelhők - akár a vattacukor - fehéren és ragacsosan terülnek szét, hogy aztán az első hirtelen fuvallat hatására számtalan különböző alakot öltsenek. Még az egyébként hatalmas diófa is aprócskának látszik.
Talán nem ártana, ha néha nézőpontot váltanék. Lemásztam hát, miközben orromban a zord fakéreg és az édes vadvirágok illata keveredett. Leültem a harmatos fűbe, hátamat a fának vetettem. Ahogy így pihentem a természet lágy ölén, éreztem, milyen aprócska is lettem hirtelen. Meztelen lábamon néha átfutott egy hangya, egyébként minden békés volt és csendes. Lenge szellő kócolta a hajamat, miközben arcomat szelíden sütötte a nap. Néha egy-egy bátortalan, fehér pillangó szállt elém a fűbe, máskor kósza madárfütty kavarta föl a levegőt. Elöntött a határtalan, tiszta nyugalom, miközben a néhány méterrel arrébb legelésző őzikét néztem. Fiatal volt, mindössze néhány hónapos lehetett, de a pöttyök már eltűnőben voltak róla.
Kétségbeesetten kapaszkodtam bele a 'most'-ba, mindent meg akartam figyelni a maga teljes valójában. Letettem a tollat, hogy sercegése ne zavarja meg a természet lágy hangjait. Egy bolha ugrott a lábamra... A fűben ezernyi, kisebb-nagyobb hangya. Némelyik bábot cipel... Egy távoli fáról madárfütty hallatszik...
Ekkor az őzike elindult felém. Kinyújtottam a karomat, tenyeremmel fölfelé, ő pedig óvatosan beleszimatolt. Az aprócska orrlyukaiból kifelé áramló levegő megcsiklandozta a kezemet. Szelíd volt. Szelíd, mégis vad. Gyönyörű. Hatalmas, barna gombszemét végtelenül hosszú szempillák keretezték. Lába kecses volt és olyan vékony, hogy szinte féltem megsimogatni, nehogy véletlenül kárt tegyek benne. Egészen megbabonázott. Csak néztem, néztem, és határtalan boldogság öntött el. Mennyi báj árad egy ilyen aprócska állatból! Óhatatlanul is elgondolkodik az ember: vajon mit érezhet? Vannak gondolatai? Nem lehet, hogy egy ilyen csodálatos teremtmény csupán ösztönlény legyen. Képtelenség! Még a szuszogása is elbűvölő. Ha az enyém lenne, Serafinának nevezném. De nem lehet. Egy ilyen tündéri teremtés soha nem lehet az emberé. Még ha körbe is keríteném, a lénye akkor is szabad maradna. Szabad, önálló, és a gondolataiban kecsesen, szinte szárnyalva ugrálna valahol, távol a civilizációtól.
(2013. július 18.)
