A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
A "három majom"
Néha, mikor unatkoztam, játszottam. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a többi érzékem vezessen. Sötét volt. Hallgattam a szemerkélő eső lassú, egyenletes dobolását, miközben forró bőrömön végigfolytak hűvös cseppjei. Számban éreztem az éretlen barack fanyar ízét. Megborzongtam. Óvatosan lábujjhegyre emelkedtem a járda szélén, de kibillentem egyensúlyomból, és alig álltam meg, hogy ki ne nyissam a szemem. Aztán forogni kezdtem körbe-körbe az esőben, még egészen el nem szédültem és át nem áztam. Akkor vissza akartam menni, be a meleg házba, épp csak fogalmam sem volt, merre induljak. Kinyújtottam a kezem, még mindig szédelegve és tapogatózni akartam, de előttem üres volt minden. Hirtelen éles hangot hallottam. Megijedtem és a szemem szinte magától kinyílt a másodperc töredéke alatt. Pedig biztonságban voltam, otthon az udvaron, az agyam mégis azonnal védekezett: visszaadta a látásom. Akkor, azon az estén, hálát adtam a sorsnak mindenért, amit láthattam és látni fogok, és életemben először imádkoztam azokért, akiknek mindez nem adatott meg.
Máskor befogtam a fülem. Ilyenkor semmit nem hallottam, eltekintve attól az egyenletes zúgástól, amit a két tenyér fülre való tapasztása okoz. Különös élmény volt. Mintha elvágtak volna a világtól. Egyik pillanatban még hallottam édesanyám szelíd, dallamos hangját, azután már csak a szája mozgott, mintha megnémult volna hirtelen. Akár a halak az akváriumban. Vagy mint amikor a strandon sokat van víz alatt az ember, aztán már a parton ülve sem hall semmit, hiszen tele van vízzel az egész füle. Olyankor önkéntelenül kiabál. Azt hiszi, ha ő nem hall, hát mások sem. Ismerős? Majd amikor egy váratlan pukkanás kíséretében újra betör a füleden át a világ! Hirtelen minden bántóan hangos és érdes lesz. Zavaró. Persze aztán megszokom, és hamarosan újra természetessé válik. Ilyenkor ismét elfelejtem azokat az embereket, akik bármit magának azért, hogy hallják a világ nyüzsgő, zajos, érdes hangjait.
De mégis, mindközül a legnehezebb az, ha azt játszom, hogy nem beszélhetek. Még ha nincsenek mellettem, akkor se tudom megállni, hogy ne adjak hangot egy-egy váratlan eseménynek, ne nevessek fel hangosan, ha úgy adódik. Minél jobban tudom, hogy nem szabad, annál inkább érzem, hogy feszít belülről a sok ki nem mondott szó. Egyre dagad és növekszik, akár a Hold, és hiába próbálom papírra vetni őket, ha nincs aki elolvassa, nincs akit érdekel. Szomorú leszek, magányos, pedig ott vannak körülöttem az emberek, csak szólnom kellene, hogy figyeljenek rám, itt vagyok és ők megtennék. De nem szólok. Nem szólhatok. Hiszen játszunk, nem? Emberségeset. Megszabadulunk az előítéletektől, a negatívumoktól, hozzáadunk egy kis együttérzést, életszeretetet, és legfőképp hálát. Hálát mindazért, hogy láthatunk, hallhatunk, szólhatunk, hogy teljes életünk lehet és hogy nem kell mást tennünk, mint segíteni azoknak, akiknek mindez nem adatott meg, azért, hogy nekik is teljes legyen a világ.
(2013. július 13.)
