A Gregor Hanna felhasználó összes verse >>>
Évszakok
Fázott. Mint mindig, miután felébredt. Ennek ellenére nem öltözött fel. Soha. Kikelt az ágyból és szélesre tárta az ablakot. Sötét volt. Csak a Hold világított be nagy, kerek arcával a szobába. Telihold volt. Ilyenkor sosem tudott aludni, mégis szerette. Behunyta a szemét, hogy jobban érezze meztelen testén a hűvös szellő érintését. Szerette érezni a hideget. Borzongató volt. Csukott szemhéján keresztül is látta a szélben kavargó hópelyheket.
Gyűlölte a telet.
Olyannyira hogy inkább meghalt volna, mintsem újra lássa. Most mégis itt van. Vajon miért? Mi késztette arra, hogy újra és újra visszatérjen? Talán a magány… Itt végre egyedül lehetett. Azzá válhatott, amivé csak akart, amikor csak akart.
Hajnalodott. Amint a Nap első sugara kibújt a hegyek mögül, kinyitotta a szemét. A hópelyhek eltűntek. Az egyre erősödő szélben vadul kavarogtak a virágszirmok.
Szerette a tavaszt.
Valami megmagyarázhatatlan boldogság töltötte el, ha nézhette a virágzó cseresznyefákat. Kitárta a szárnyait és kiröppent a nyitott ablakon. Senki nem nézett utána és ő csak repült, az örömtől megrészegülve. Mámorító érzés volt. Ismét behunyta a szemét, és hagyta, hogy a szél vezesse. Tudta, hogy hova megy. A nyárba.
Imádta a nyarat.
A gyermekkorára emlékeztette. Amikor még tiszta volt a világ, ártatlan és naiv. Amikor azt tehette, amihez kedve támadt. Szeretett játszani. Szerette a többieket, de egyedül is boldog volt. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor a valóság szebb, jobb és érdekesebb, mint a képzelet birodalma.
Ismét kinyitotta a szemét. Még épp látta, amint elsuhan alatta egy pálmafákkal teli sziget, mielőtt földet ért volna. Lába nyomán megzörrentek és felkavarodtak a száraz falevelek, majd csendben elültek a hűvös talajon. Sokáig állt és nézte, amint a lemenő Nap sugarai megvilágítják az ezernyi színben pompázó erdőt.
Akarta az őszt.
Annyira, mint még soha semmit. Határtalan nyugalom öntötte el. Csodálta a rengeteg színt és formát, ami körülvette ilyenkor. Szerelmes volt. Óvatosan feküdt le a földre, nehogy kárt tegyen a levelekben. Puha szárnyai beterítették hófehér hátát, miközben békésen behunyta a szemét. Egy esőcsepp végigfolyt az arcán, és boldog volt, hogy ez az utolsó dolog, amit érez, mielőtt örök álomra hajtja a fejét.
(2011. január 24. előtt)
