A Sevyn Duplantis Haaland felhasználó összes verse >>>
A Semmi Nagyüzeme
Reggel nyolckor nyílik a hivatal,
a kilincs is tudja már a rendet,
belép rajta száz komoly tekintet,
s minden arcra felkerül a csend.
Az asztalokon akták alszanak,
rajtuk vastag por őrzi a múltat,
egy ügyintéző kávét kavargat,
s közben három rendeletet kutat.
„Sürgős ügy!” – kiáltják a folyosón,
mindenki felkapja a fejét,
majd gyorsan visszanéz az órára,
mert a sürgős ügy várhat még.
Pecsét koppan, toll serceg papíron,
készül egy újabb fontos jelentés,
arról, hogy miért nem készült el
a tavaly elfogadott intézkedés.
A főnök büszkén körbenéz: „Haladunk!”
S a fal is bólogat helyette.
Délben érkezik a nagy delegáció,
nyakkendőkben vonul fel a folyosó,
elöl lép a főnök, mögötte hat ember,
s mindegyiknek van külön fotója.
Az első tartja a mappát,
a második a főnök kabátját,
a harmadik súgja: „Mosolyogjon!”,
a negyedik keresi a kamerát.
Az ötödik mindent dokumentál,
a hatodik dokumentálja őt,
nehogy kimaradjon a történelemből
egy ilyen jelentős délelőtt.
A főnök végül beszédet mond,
benne minden szó nagyot dobban:
„Megújulás! Haladás! Fordulat!”
A terem erre szépen megtapsolja.
Hogy mi változott? – kérdezi valaki.
A főnök mosolyog: „Minden, kérem!”
S valóban: új lett a plakát a falon,
de mögötte ugyanaz a régi repedés.
A téren áll egy fényes emelvény,
rajta mikrofon, mögötte zászló,
előtte száz gondosan válogatott ember,
mögöttük három kamera áll.
A szónok hangja messzire száll,
minden mondat ünnepélyesen kerek,
„Mi önökért dolgozunk éjjel-nappal!”
– mondja, s ásít egyet a tömeg.
„Nincs lehetetlen, csak akarat!”
– harsogja büszkén a hangszóró,
majd elromlik közben a mikrofon,
s hirtelen nagyon közel lesz a csend.
A szónok vár, a technikus rohan,
a tömeg pedig nézi a csodát:
egy percig nincs nagy ígéret,
csak ember áll ember előtt.
Aztán működni kezd megint a gép,
és visszatér a történelmi lendület:
„Holnap már jobb lesz!” – mondja a szónok.
A holnap szerényen továbbmenekül.
A bolt előtt hosszú sor kígyózik,
a pénztárnál egy gép pirosan villog,
a pénztáros nyugodtan közli: „Rendszerhiba.”
A sor erre kollektíven sóhajt.
Egy úr szerint ez modernizáció,
egy hölgy szerint inkább tragédia,
egy gyermek közben fagyit kér,
mert ő még hisz a boldog világban.
A pénztáros újraindítja a gépet,
a gép újraindítja önmagát,
a kettő közt valami elveszett,
talán egy vásárló türelme.
„Már csak egy perc!” – hangzik el,
amit mindenki húsz perce hallott.
Valaki nevetni kezd hátul,
mert sírni túl sok energiába kerülne.
Végül felvillan a zöld lámpa,
a sor egyszerre megmozdul,
s a pénztáros diadalmasan kijelenti:
„Na látják, működik a rendszer!”
A rendszer pedig büszkén leáll.
Az iskolában új program indul,
„Szabad gondolkodás” – ez a neve,
tizenhat oldalas szabályzat mondja meg,
hogyan legyen szabad a gyerek feje.
A tanár kérdez: „Van valakinek ötlete?”
Egy kisfiú óvatosan jelentkezik:
„Szerintem lehetne másképp is.”
A tanár arca kissé elkomorodik.
„Másképp? Az nincs a tananyagban.”
A fiú gyorsan visszaül,
a padja hirtelen nagyon kényelmes lesz,
s az osztály megtanulja a leckét:
kérdezni lehet, csak nem mindent.
A táblán ott a helyes válasz,
mellette három hivatalos nyíl,
alatta: „Kérjük, ne térjen el!”
A csengő végül megszabadít mindenkit,
a gyerekek kirohannak az udvarra,
ott már senki nem mondja meg nekik,
melyik felhőnek milyen irányba kell mennie,
így szabadon néznek az égre.
Este a híradó ünnepi műsort ad,
„Történelmi nap!” – harsog a cím,
egy új szalagot vágnak át ünnepélyesen,
s mögötte egy tábla: „Fejlesztés”.
A műsorvezető ragyogó mosollyal
öt percig sorolja a sikereket,
hatodik percben grafikon mutatja,
hogy minden fölfelé menetel.
A néző csak a saját számláját nézi,
de az valahogy nem emelkedik.
A képernyő szerint minden rendben,
a hűtő szerint viszont nincs vacsora.
„Türelem!” – mondja a szakértő,
„Az eredmények hamarosan látszanak.”
A hamarosan már évek óta készül,
csak még nem találta meg az utat.
A híradó végén vidám zene szól,
majd reklám jön, aztán még egy reklám,
s a néző lassan megérti:
a valóság ma is reklámszünetben van.
Holnap folytatjuk – mondja a képernyő,
és kikapcsolja önmagát a világ.
A parkban ül egy öreg ember,
kezében újság, mellette kenyér,
figyeli, ahogy a galambok
minden rendszert túlélnek.
Az egyik plakáton új jövőt ígérnek,
a másikon régi rendet védenek,
egy harmadik szerint nincs is probléma,
csak túl sokan beszélnek róla.
Az öreg lassan felnevet,
mert mindegyiken ugyanaz az arc,
csak más színű nyakkendőben,
más szöveggel, ugyanazzal a mosollyal.
„Fiam” – mondja egy arra járónak –,
„az ember sok mindent kibír.”
„De mi a legnehezebb?” – kérdezi a fiú.
„Hát az, hogy komolyan vegyük a tréfát.”
A fiú nézi a plakátokat,
aztán nézi az öreget,
s végül a galambokra mutat:
„Ők legalább tudják, mikor kell továbbállni.”
Az öreg bólint: „Ezért nem készül róluk
soha hivatalos stratégia.”
Éjfélkor elhallgat a város,
a hivatalok ajtaja becsukódik,
az akták csendben egymásra dőlnek,
a pecsétek álmosan bólogatnak.
A nagyteremben üres szék marad,
rajta egy újabb holnapi terv,
tíz pontban ígéri a változást,
s mind a tíz pont tegnapra kell.
A falon óra méri a semmit,
a mutató mégis büszkén jár,
mert ahol nincs előrehaladás,
ott legalább pontos az idő.
Reggel újra kinyílik az ajtó,
jönnek a fontos emberek,
új szavak, új táblák, új tervek,
régi problémák, új pecsétek.
S talán egyszer valaki megkérdi:
„Nem kéne már végre csinálni is?”
Csend lesz. Hosszú, ünnepélyes csend.
Majd egy hang megszólal hátul:
„Kiváló gondolat! Készítsünk róla
egy munkacsoportot – sürgősen.”
