A Sevyn Duplantis Haaland felhasználó összes verse >>>
A Nagy Semmittevés Hivatalos Ünnepe
Reggel nyolckor felkel a város,
csikorog a hivatal ajtaja,
bent már ül három fontos ember,
s mind a három néz az ablakba.
Az egyiknek sürgős dolga lenne,
a másiknak már tegnap is volt,
a harmadik jegyzőkönyvet ír,
hogy a munka szépen haladt, jól.
Kávé gőze száll a papír fölött,
pecsét koppan, mint a nagy igazság,
minden asztalon egy újabb akta,
minden aktán egy újabb mulasztás.
„Intézkedünk!” – mondják ünnepélyesen,
s megkönnyebbül tőle a folyosó,
mert ahol már intézkednek szépen,
ott a gondnak lenni tilos, ó!
Délben aztán ebédre mennek,
a nagy munka másnap folytatódik,
ha az idő közben meg nem változik.
A főnök érkezik fényes autóval,
nyomában három hűséges kabát,
egyik hozza neki a táskáját,
másik hordja helyette a szavát.
Harmadiknak az a tisztsége,
hogy bólogasson minden mondatnál,
ha a főnök azt mondja: „Szép nap van!”,
ő felel: „Bizony, parancsnál!”
A falon lóg egy régi oklevél,
alatta egy még régebbi terv,
mindkettőnek szép a kerete,
csak a tartalma lett kissé elfelejtve.
A főnök nagy beszédet tart ma,
„Reform!” – harsog, s felzúg a terem,
új táblázat készül új táblához,
mert a régi már túl egyszerű lett.
A táblázat végül elkészül,
nyolc példányban, három színben,
és mindenki büszke lesz rá este:
„Ma is sokat dolgoztunk, kérem!”
A város főterén egy szobor áll,
bronzból öntve, komoly tekintettel,
kezében tart egy üres iratot,
mintha fontos lenne minden betű benne.
Alatta tábla hirdeti büszkén:
„Ő volt, aki sokat tett a népért.”
Hogy pontosan mit, azt senki sem tudja,
de a márvány betűzve sosem téved.
Mellette friss koszorúk sorakoznak,
mindegyiken ugyanaz a szalag,
„A jövőért!” – hirdeti mindegyik,
bár a jövő éppen sehol sem marad.
Egy turista kérdezi: „Ki volt ő?”
A vezető büszkén válaszol: „Nagy ember.”
„És mit csinált?” – „Nos, ezt most nem részletezném,
de rendkívül sokat szerepelt a hírekben.”
A tömeg bólint, hisz ez elég,
mert ami híres, annak súlya van,
s ha nincs mögötte semmi különös,
legalább szépen mutat a talapzaton.
Este megjelenik a híradó,
a bemondó mosolya vasalt,
„Ma történelmi napot zártunk” – mondja,
s mögötte egy szalagot vágnak át.
A szalag mögött nincs semmi,
de a ceremónia kifogástalan,
három olló, négy kamera,
és hét ember áll ünnepi sorban.
Valaki tapsol, mert ez a dolga,
valaki fényképez, mert az kell,
valaki közben üzenetet küld,
hogy „A változás végre elkezdett”.
A képernyő alján fut a felirat:
„Új korszak kezdődött ma.”
A néző nézi, eszik, bólogat,
s közben nem tudja, mi kezdődött el.
Másnap ugyanaz az utca várja,
ugyanaz a kátyú, ugyanaz a busz,
csak a tegnapi történelmi pillanat
lett mára egy újabb reklámplusz.
A boltban közben áll a sor,
mert három kasszából kettő zárva,
a harmadiknál ül egy ember,
és egy táblázatot nézve vár ma.
„Rendszerhiba” – mondja fásultan,
a gép pedig halkan sípolgat,
a vásárló nézi az óráját,
s az élet lassan elballag.
Egy néni előreengedne,
de senki nem tudja, ki következik,
így demokratikusan mindenki
egyszerre lesz ideges egy kicsit.
A pénztáros végül felsóhajt:
„Most már működik!” – felderül az arc,
ám kiderül, hogy csak a nyomtató,
a kassza tovább folytatja harcát.
A sorban valaki felnevet:
„Legalább van már haladás!”
És mindenki boldogan bólogat,
mert ennél több ma túlzásnak hatna.
Az iskolában új szabály születik,
tizenkét oldalon magyarázzák,
hogy a gyerek szabadon gondolkodhat,
ha előtte engedélyt adnak rá.
A tanár feltesz egy kérdést:
„Miért kék az ég, gyerekek?”
Egy kisfiú felemeli kezét:
„Talán mert így szoktuk meg?”
A tanár elmosolyodik bölcsen,
„Ez érdekes, de nem szerepel a tervben.”
A gyerek gyorsan megtanulja,
hogy a kíváncsiság veszélyes rendszerben.
A táblán ott a hivatalos válasz,
mellette pirossal: „Ezt kell tudni!”
Aki mást mond, annak bizonyára
túl sok ideje volt gondolkodni.
A csengő megszólal, mindenki fellélegzik,
a folyosón újabb szabály vár,
s mire a diák kijut az ajtón,
már tudja: a holnap is ugyanúgy áll.
A parkban egy padon ül egy ember,
kezében újság, szemében derű,
mögötte vitatkozik két galamb,
előtte elgurul egy üres üveg.
„Minden rendben lesz” – mondja magában,
bár fogalma sincs, hogy mikor,
de az ember reményből is tud élni,
ha másból éppen nincs elég való.
A pad mellett egy plakát hirdeti:
„Változás jön! Már nagyon közel!”
Alatta egy másik plakát közli:
„Marad minden, ahogy eddig volt!”
A kettő egymás mellett békésen,
ugyanarra a falra ragadva áll,
és egyik sem érzi ellentétnek,
hogy ugyanazt ígéri mindkét oldal.
A férfi elmosolyodik csendben:
„Legalább következetesek.”
A galambok erre felrepülnek,
mert ők még tudják, merre vezet az ég.
Éjfélkor elcsendesül a város,
bezár minden irodaajtó,
a pecsétek álomba merülnek,
s a számítógép is álmodik talán.
A nagyteremben egy üres szék ül,
rajta a holnapi nap terve,
tíz pont, mindegyik sürgős,
s egyik sincs még elkezdve.
A falióra lassan továbbketyeg,
mintha ő sem hinné, hogy reggel lesz,
de reggel lesz, ez biztos dolog,
és újra indul majd a rendszer.
Jönnek majd a nagy kijelentések,
a szalagok, táblák, pecsétek,
a „hamarosan”, a „folyamatban”,
a „kérem, legyenek türelemmel”.
S talán egyszer valaki feláll majd,
nem tapsol, nem bólogat, csak kérdez:
„Nem lehetne végre tényleg megcsinálni?”
A teremben csend lesz egy percre.
Aztán valaki köhint, és azt mondja:
„Kiváló ötlet. Bizottságot szervezünk.”
