A Blythe Eilish O’Connell felhasználó összes verse >>>
A fekete fátyol
A vár alatt, a régi úton
lovas vágtatott éjjel.
Fekete köpeny takarta vállát,
arcát nem látta senki sem.
A faluban mindenki tudta:
a gróf lánya férjhez megy.
Aranyhintó várta hajnalban,
s száz gyertya égett odabent.
De a lány az ablaknál állt,
kezében fehér virág.
Nem a vőlegényt várta csendben,
hanem azt, ki elmaradt.
„Ha ma éjjel nem jössz értem,
holnap már másé leszek.”
Ezt írta egy régi levélben,
s a szél vitte el a jelet.
Éjfél múlt.
Patkó dobbant.
A lány szíve nagyot vert.
Léptek jöttek a kapu felől —
azt hitte, végre őt keresték.
De a kapuban egy katona állt.
Sisakján fekete toll.
„Asszonyom… a fiú elesett.
Ma hajnalban halt valahol.”
A lány nem szólt. Nem sírt.
Csak levette gyűrűjét.
A fehér virágot a földre ejtve
bezárta szobája ajtaját.
Reggel szólt a templom harangja.
Megszólalt a nászi ének.
De a menyasszony nem érkezett,
csak egy fekete fátyol égett.
Az esküvőre váró nép
a torony felé nézett.
S a vár legmagasabb ablakában
egy lány állt — mozdulatlanul.
A szél felkapta fátyolát,
a mélybe vitte lassan.
A harang egyet kondult még,
aztán elnémult a hajnalban.
Azóta minden évben,
mikor eljön ez az éj,
a vár alatt két árnyék jár
egymás mellett, csendesen.
Az egyik fekete fátylat visel,
a másik régi katonát.
S ha valaki rájuk köszön,
mindketten eltűnnek a ködben.
Csak a fehér virág marad ott,
ahol a két árnyék állt.
S reggelre mindig harmatos —
mintha valaki sírt volna rá.
