A Blythe Eilish O’Connell felhasználó összes verse >>>
A harang, amely nem szólt
Éjfél volt. A tó fölött
köd ült, mint a bánat,
s a vén torony ablakában
egy gyertya őrizte a lángot.
Lent a parton egy ember állt,
kabátján dér csillogott,
kezében egy rozsdás kulcs volt,
s a torony felé indult ott.
Mert régen, mikor még gyermek,
apja fogta a kezét:
„Ha egyszer megszólal a harang,
hazatalálok, bárhol legyél.”
De az apa nem jött többé.
Elvitte a téli ár,
s a fiú azóta várta,
hogy a harang majd visszavár.
Felért lassan. Nyikordult az ajtó.
A kötélhez odalépett.
Megrántotta.
Nem szólt semmi.
Csak a csend felelt.
Újra húzta. Még erősebben.
Megremegett a torony.
De a harang néma maradt,
mint a sír a dombon.
Akkor látta: a kötél végén
elszakadt a régi szál.
S a harang alatt, porban fekve
ott hevert egy rozsdás lakat.
„Hát ennyi volt” – suttogta halkan.
„Ennyi év, ennyi várás.”
Leült a hideg kőlépcsőre,
s szemében kialudt a láng.
Odakint a köd megmozdult.
Valaki lépte koppant.
A fiú felnézett hirtelen.
Az ajtóban az apja állt.
Nem szóltak. Csak nézték egymást.
Az idő megállt közöttük.
A fiú sírt. Az apa mosolygott,
aztán köddé lett mögötte.
Hajnalra már üres volt a torony.
Nyitva állt az öreg ajtó.
A harang egyszer megszólalt —
de senki sem húzta.
Azóta, ha köd száll a tóra,
s elnémul a madár,
a falubeliek azt beszélik:
egy régi harang hazavár.
S ha éjfélkor egyszer kondul,
ne kérdezd, kiért szól.
Lehet, hogy egy elveszett lélek
végre hazatalált valahol.
