A Kaylan Kinney felhasználó összes verse >>>
Amit az arany sem pótol
Aranyból palotát emelhetsz az égre,
selymet teríthetsz száz ünnepi székre,
vehetsz gyűrűt, órát, ragyogó ruhát,
bérelhetsz magadnak fényes koronát,
vehetsz nevet, amely ajtókat nyit,
és tapsoló kezeket, ha senki sem hív,
de ha nincs benned az alkotás tüze,
hiába minden kincs a szobád közepén,
mert a tehetség nem árucikk a polcon,
nem mérhető pénzen, ezüstön, aranyon,
nem lehet ráírni egy gazdag ember nevét,
és nem lehet megvenni más lelkének erejét.
Lehet drága zongorád, néma marad,
ha nincs kéz, amelyből dallam fakad,
lehet ezer ecseted, vásznad, festéked,
ha nincs benned látás, amely életet éget,
lehet tollad gyémánttal kirakva,
de üres marad minden leírt lapja,
mert a szó nem attól lesz igaz, hogy drága,
hanem attól, hogy valaki szívéből szállna.
A hangot nem árulják aranyrudakon,
a vers nem terem meg parancsszóra vakon,
s aki megvenné másnak a talentumát,
saját ürességét venné meg csupán.
Közben valahol egy gyermek felébred,
és álmában még keresi azt, aki elment.
Az ágy mellett egy üres papucs áll,
s a hajnal hideg fényben mindent megtalál.
A szoba ugyanaz, a függöny is régi,
csak az a hang hiányzik, amely hazahívná végig.
Az ajtó mögött nincs többé ölelés,
nincs esti mese, nincs halk nevetés,
csak egy fénykép, amely mozdulatlanul néz,
és egy gyermek, aki nem érti még,
hogyan lehet valaki tegnap még itt,
és ma már csak az emléke marad itt.
Az árvaság súlya nem fér egy szóba,
nem fér bele könnybe, sem egyetlen mondatba.
Nem olyan seb, amely reggelre begyógyul,
hanem árnyék, amely az ember mögött vonul.
Van, hogy a gyermek csak néz maga elé,
mert nem tudja, kitől kérdezze: miért?
A veszteség belül lassan havazik,
és minden emlék újra meg újra fázig.
Nem akar enni, mert összeszorul a torka,
a tányér előtt ül, de nem nyúl hozzá újra,
s a világ hiába mondja: „Egyél, kicsim”,
a gyász néha hangosabb minden szónál odabenn.
Először csak egy falat marad érintetlen,
aztán egy egész reggeli csendben,
majd a vacsora is érintetlenül hűl,
miközben a gyermek az emlékeibe merül.
A test azonban nem élhet sokáig így,
ha nem kapja meg, ami életben tartja őt itt.
Gyengül a kéz, lassul a lépés,
a szem alatt egyre mélyebb a sötétség,
s miközben kívül csak egy csendes gyermeket látnak,
belül viharok egész tengerei járnak.
A bánat nem puszta könny a szem sarkán:
a testet is elérheti, ha túl mélyre ás már.
A szív nem felejt csak azért, mert reggel lett,
nem gyógyul meg attól, hogy süt a nap felett.
Lehet körülötte száz vidám ember,
a hiány akkor is ott ül a csendben.
És ha a gyászhoz éhség, gyengeség társul,
a veszély egyre közelebb kerülhet és várul.
Ezért nem szabad a fájdalmat kicsinyíteni,
nem szabad a némaságot sem félreérteni.
Aki nem eszik, nem mindig válogat,
lehet, hogy segítségért kiált a hallgatás alatt,
s ilyenkor nem arany kell és nem nagy beszéd,
hanem figyelő ember, szerető közelség.
Ülj mellé akkor is, ha nem beszél,
maradj ott, amikor a csendje nehéz.
Ne mondd, hogy „légy erős”, ha éppen összetört,
ne kérd számon rajta, hogy miért nem nevet még.
Adj neki időt, és adj neki kezet,
egy tányér ételt, vizet, meleget,
és ha kell, kérj segítséget azok számára,
akik értenek a gyász mély fájdalmához.
Mert néha egy gyermek nem tudja kimondani,
hogy szeretne még egyszer valakit hazavárni,
és egyetlen biztos jelenlét lehet az a híd,
amely a sötétségből visszafelé vezet itt.
Micsoda különös világ ez a miénk:
van, akinek milliók csillognak a kezén,
s mégsem tud egyetlen valódi dalt írni,
másnak meg kenyér is alig jut, mégis tud sírni,
és könnyéből vers lesz, dal lesz, kép,
valami, ami túléli az embert még.
Mert a lélek kincse nem bankban lakik,
nem őrzik páncélszekrények falai.
A valódi érték nem mindig látható,
nem mindig hangos, nem mindig eladható,
de ha egyszer megszületik valakiben,
más szívében is tovább élhet csendesen.
S milyen furcsa, hogy az ember mindent venne:
időt, szépséget, hírnevet, szerelmet,
mintha az élet egy nagy bolt volna,
ahol minden veszteségnek lenne ára.
De vannak ajtók, amelyek zárva maradnak,
bármilyen gazdag kezek is kopogtatnak.
Nem veheted vissza, aki elment,
nem vásárolhatsz tegnapból új jelent,
nem adhatsz aranyat egy árva kezébe,
hogy az apja vagy anyja újra belépjen elébe.
S nem vehetsz magadnak tehetséget sem,
mert az vagy benned, vagy nincs meg benned.
Ezért ne nézd le azt, aki kevesebbet birtokol,
mert lehet, hogy olyan csillagot hordoz valahol,
amelyet a leggazdagabb sem tud megvenni,
és amitől mások megtanulnak újra remélni.
Ne mérd az embert házhoz és vagyonhoz,
ne mérd a lelket aranyhoz és ranghoz.
Lehet valaki szegény, mégis óriás,
ha szívéből fakad minden alkotás.
És lehet valaki gazdag, mégis egyedül,
ha csak a tárgyak között él és menekül.
Mert végül nem az marad, amid volt,
hanem amit mások szívében hagytál ott.
Ha egyszer majd elcsendesedik minden,
nem kérdezik, mennyi volt a kincsed odalenn.
Nem számolják a házakat, órákat, aranyat,
csak azt, hogy hány szívnek adtál vigaszt.
Ki mellett maradtál, mikor fájt az élet,
kinek adtál kenyeret, reményt és menedéket,
kihez hajoltál le, mikor senki sem látta,
kinek mondtad: „Itt vagyok” a legrosszabb órában.
Talán ennyi lesz majd minden vagyonunk:
egy emlék, egy dal, egy kézszorításunk,
és azok a lelkek, akik általunk tudták,
hogy a sötétben is van, aki őket várja.
Mert pénzzel sok mindent meg lehet venni,
de önmagadból tehetséget nem lehet teremteni.
Nem lehet visszavásárolni az elveszett éveket,
sem egy gyermek szívéből kitépni a végzetet.
De lehet adni figyelmet, szeretetet,
lehet megfogni egy reszkető kezet,
lehet ételt tenni az üres asztalra,
és reményt gyújtani egy kihűlt szobába.
Lehet egy dal, amely túléli az időt,
lehet egy vers, amely őrzi, aki elköltözött,
s lehet egy ember, aki nem fordul el,
amikor egy árva szíve segítségért felel.
