A Kaylan Kinney felhasználó összes verse >>>
Amit aranyból nem lehet megvenni
Van, mit a pénz a világon megvehet,
házat, ruhát, csillogó termeket,
aranykeretet, márványból falat,
asztalra tévedt fényes poharat,
vehet nevet, rangot, díszes címet,
vehet szolgát, aki hajbókol s hízeleg,
megvehet tapsot egy pillanatra,
sajtóba írt nevet, fényt a rivaldába,
de hiába szórja kincsét az égre,
tehetséget nem tehet a zsebébe,
mert ami belül születik, szabad,
s pénzzel nem lesz senkiből önmagad.
A hangszer testén nem segít az érme,
ha nincs a kézben az érzés zenéje,
a festő vásznán hiába drága a festék,
ha üres maradnak a színek és esték,
a tollat megveheted aranyrudakon,
de vers nem terem meg parancsszóra azon,
a hangot lehet palotába hívni,
de nem lehet a lélekből kihívni,
mert minden valódi, tiszta alkotás
egy láthatatlan belső lobbanás,
és ahol ezt a lángot nem gyújtja semmi,
ott gazdagság mellett sincs mit énekelni.
Van, aki rongyos kabátban álmodik,
s egyetlen dallal az égig hatol,
míg másnak száz szobája visszhangzik,
de a csendjén kívül semmit sem hall.
Van, akinek kenyérre is alig futja,
mégis csillagot rajzol a porba,
és van, ki arany asztalhoz ülve
sem találja meg önmagát végül.
Mert nem a birtok teszi naggyá az embert,
hanem amit adni képes a csendben,
s a legnagyobb kincs néha az a szó,
amely szegény ajakról mégis igaz és jó.
De vannak házak, ahol túl nagy a csend,
ahol egy üres szék mindennél többet jelent,
ahol egy kabát a fogason marad,
és őrzi valaki régi illatát,
ahol az este lassabban érkezik,
mert nincs, aki azt mondja: „Megérkezik.”
Ott egy gyermek néha ajtót les,
hátha a hiány egyszer visszajön még,
hátha a lépcsőn ismerős lépés koppan,
hátha a múlt nem marad örökre ottan,
de csak a szél jár végig a folyosón,
s a szeretet egy fényképen mosolyog.
Az árvaság nem egyszerűen egy szó,
hanem egy szívben növő hómező,
ahol a tegnap minden reggel él,
és minden holnap egy kicsit fél.
A gyermek gyásza nem kisebb azért,
mert még alacsony, és rövid a kezéért,
nem méri órával a veszteséget,
nem érti, miért lett hirtelen vége,
csak érzi, hogy valami végleg eltűnt,
és nélküle más lett minden körül,
a világ ugyanúgy tovább forog,
de benne egy egész égbolt összerogy.
Van gyász, amely a tányért is eltolja,
mert nincs étvágy, ha a szív fájdalma
nagyobb minden falatnál, amit nyelni kéne,
s a gyermek csak ül a kihűlt étel mellett.
A teste lassan követi a bánatot,
ha túl sokáig nem kap táplálékot,
és a lélek terhe alatt meginoghat
az is, ami addig erősen doboghat.
Nem mese ez arról, hogy könnyű a gyász:
a veszteségnek lehet testi ára is,
s ha nincs kéz, amely időben mellé áll,
a fájdalom egyre mélyebbre talál.
Először talán csak egy kanál marad,
aztán egy reggeli, egy egész nap,
„Nem kérek” — s a szó egyre halkabb,
miközben az emlék egyre hangosabb.
A szív nem mérlegel, hogy mennyit bír,
csak őrzi azt, aki már nem tér vissza,
és minden dobbanás kérdezve felel:
miért ment el, és miért maradtam el?
A test pedig, ha hosszú ideig nélkülöz,
elfárad, gyengül, s a veszély közel jön,
ezért kell egy kéz, amely nem engedi el,
mikor a gyász már mindent betemet.
Nem arany kell annak, aki egyedül maradt,
hanem valaki, aki mellé leül egy pillanatra,
aki nem mondja: „Felejtsd el, majd elmúlik”,
hanem marad akkor is, amikor a könny hullik.
Egy tányér étel, egy pohár víz,
egy ölelés, amely nem kérdez és nem díszít,
egy ember, aki észreveszi a csendet,
és meghallja azt is, amit senki sem mond el,
néha többet ér minden aranyhelynél,
mert életet őrizhet egy apró figyelemmel,
s ahol a szeretet őrt áll a bajban,
ott a remény lassan újra felragyoghat.
Mert tehetséget pénzzel nem lehet venni,
ahogy elveszett szeretetet sem lehet visszavenni,
nem lehet aranyból gyermekkort önteni,
sem egy halott szülőt újra megteremteni.
Nem lehet számláról szeretetet utalni,
nem lehet pénzzel egy árvát megnyugtatni,
nem lehet szerződéssel szívet gyógyítani,
sem üres szobákból emléket kitörölni.
A vagyon megveheti a kényelmes holnapot,
de nem törölheti el a tegnapi bánatot,
s aki mindent birtokol, még lehet szegény,
ha nincs egyetlen szív, mely őrzi odabenn.
Ezért becsüld azt, ki tehetséget hordoz,
ki saját fényéből ad a világnak,
ne azt kérdezd, mennyi pénzt kereshet,
hanem hogy milyen igazat mondhat neked.
És becsüld azt is, ki némán gyászol,
mert a könny mögött egész világ omladozhat,
ne várd meg, míg az étel érintetlen marad,
míg a csend mögött elfogy minden akarat,
hanem nyújts kezet, és maradj közel,
mert néha a jelenlét tart életet,
s egy gyermek szívének azt üzeni:
„Nem vagy egyedül. Van, aki itt marad veled.”
A pénz csengése egyszer elhallgat,
a paloták falán is megül a harmat,
a fényes nevek lassan elkopnak,
és a tapsok is üres csendbe hullnak.
De egy dallam, mely őszinte szívből fakadt,
évszázadokon át is továbbadhat,
egy vers megmarad, ha igazat beszél,
egy emberi kéz pedig életet remél.
A szeretet nem kér aranyfedezetet,
a tehetség nem kér hozzá pecsétet,
és ahol egy árva végre társra talál,
ott a legsötétebb éjszakán is virradás vár.
Mert van, amit pénzzel meg lehet venni,
és van, amit semmilyen áron nem lehet megszerezni:
tehetséget, szeretetet, elveszett időt,
az első ölelést, a régi ismerős hangot,
egy szülő kezét, amely már nem foghatja,
egy gyermek szívét, amely őt visszahívhatja.
Ezért ne a gazdagság legyen az érték,
hanem az ember, aki másokat megért még,
aki nem fordul el a gyászoló szívtől,
aki kenyeret ad, ha valaki nem kérne,
aki marad, amikor mindenki távolabb lép,
mert a szeretet néha maga az élet.
