A Kaylan Kinney felhasználó összes verse >>>
Az árvák szívének csendes halála
Az árvák szó szerint bele tudnak halni a szívfájdalomba,
mint egy őszi fa, melyet a hideg szél lassan lehánt,
túl nehéz a gyász terhe, mint egy sziporkázó köd,
mely bejárja lelkük minden zegzugát,
és ott ragad, ott korhad, ott marja át a reményt.
Nem csupán fájnak, de lassan elnémulnak,
elvágják magukat a tápláléktól,
szemükben eltűnik a fény, a kíváncsiság,
izzik a szív, mint egy elfogyó gyertya,
körülöttük csupa üresség, halk sóhajok tánca.
A gyász mélységes, végtelen és abszolút,
úgy szívják el az életet, hogy nem veszik észre,
hogy minden falat, minden korty, melyet nem vesznek,
egy újabb seb, egy újabb törés a szív falán,
mely először vérzik, majd lassan megáll.
Egy árvánál a gyász nem csupán szó, nem csak érzelem,
hanem testükben élő, mozgó halálos ellenség,
kitartó és hű barát, aki nem engedi el a kezét,
és amikor a szív megadja magát,
az egész test lehunyja szemeit, suttogva búcsúzik.
Ez nem csoda, nem megmagyarázhatatlan titok,
hanem a mély szeretet súlya, ami eltűnt,
amikor az otthon, a kar, az ölelés eltűnt,
amikor csak a csend maradt utána,
és az árvák szívében örök kérdés: miért?
De még ha elmondhatatlan a fájdalom,
az árvák szíve nem mindig törik meg véglegesen,
van egy nap, amikor a gyász csendjétől megtörve,
visszaölelik a reményt, újra felkel a nap bennük,
mert a szeretet, bár fáj, soha nem hal meg teljesen.
