A Zoltán Papp felhasználó összes verse >>>
A VILÁG MEGJAVÍTÁSA — HOLNAPRA HALASZTVA
Ma mindenki tudja, mi volna a helyes,
csak éppen megtenni valahogy kényelmetlen.
A bölcsesség ömlik minden sarokból,
a jó tanács már lassan a csapból is folyik.
„Légy türelmes!” — kiáltja, aki türelmetlen,
„Légy kedves!” — mondja, miközben sérteget csendben.
„Ne ítélj!” — harsogja ítélkező hangon,
majd listát vezet mások hibáiról titokban.
„Fogadd el önmagad!” — hangzik a nagy jelszó,
majd plasztikázott képet tölt fel ugyanaz a zászló.
„Ne a külső számít!” — mondja büszke arccal,
s fél órát tölt a tükör előtt egyetlen hajszállal.
A világ tele van kész megoldással,
csak az ember nincs összhangban a saját tanításával.
Mindenki fény, mindenki útmutató,
csak a saját árnyékát nem látja a mutató.
Van, aki egész életében szabadságot keres,
de retteg attól, hogy önállóan döntsön egyet.
„Én magam akarom élni az életemet!” —
mondja, majd megkérdezi: „Mások vajon mit gondolnak rólam?”
A divat megmondja, mit vegyen fel,
a reklám megmondja, mitől lesz boldog ember.
Az alkalmazás jelzi, mikor kell pihenni,
az óra pedig azt is, mennyit kell lélegezni.
A térkép mutatja, merre kell menni,
az algoritmus azt is, kit kell szeretni.
A kereső tudja, mire gondolt tegnap,
a telefon pedig tudja, hol voltál ma.
Mégis büszkén mondjuk: „Szabadok vagyunk!”
Mert háromszázféle csengőhang közül választhatunk.
A szabadság hatalmas, végtelen tér,
csak furcsa módon mindig ugyanoda visszatér.
A pénz nem boldogít — mondja a milliomos,
miközben mögötte áll egy háromszintes palota.
„A gazdagság lelki békét nem adhat!”
— teszi hozzá, s rendel még egy új autót magának.
Aki kevéssel él, annak legyen hálás,
aki sokkal él, annak legyen még több kívánság.
A reklám azt súgja: „Nem vagy elég!”
„Vedd meg ezt, és boldogabb leszel még!”
Aztán jön egy másik, majd egy harmadik,
és minden új tárgytól az ember még többet akar.
A szekrény tele, a lakás tele,
de valahogy a hiány még mindig beköltözött vele.
„Csak még ezt veszem meg, aztán kész!”
— mondja az ember, s már indul is az újabb pénz.
A fogyasztás lett a modern vallás,
a blokk pedig az utolsó szertartás.
Az ember szeretne híres és ismert lenni,
de nem tudja, miről — csak lássa mindenki.
Fényképez, pózol, beszél és mutat,
mert aki nem látszik, az talán nem is mulat.
A siker mércéje a követők száma,
a bölcsességé pedig a hozzászólások áradata.
Ha ezren tapsolnak, akkor biztos igaz,
ha tízen vitáznak, máris kész a kudarc.
A vélemény ma gyorsabb, mint a gondolat,
egy másodperc alatt megszületik száz mondat.
Olvasni hosszú, gondolkodni fárasztó,
ítéletet mondani viszont rendkívül praktikus.
A tudás könyvtárnyi, a figyelem másodperc,
egy rövid videó után már mindenki professzor lett.
S ha valaki kérdez: „Biztosan így van?”
A válasz: „Láttam róla egy videót tegnap.”
A munkahelyen mindenki csapatban dolgozik,
amíg valaki hibázik — akkor mindenki eloldalog.
„Ez közös siker!” — mondja a vezető,
„Ez az ő hibája!” — ha rossz lett az eredmény.
A projekt elején mindenki lelkes,
a végére mindenki hirtelen nagyon elfoglalt lesz.
Értekezletből értekezlet lesz,
a munka pedig valahol közben elvesz.
Prezentáció készül a prezentációról,
jelentés készül a jelentés elkészítéséről.
Mérik a teljesítményt, számolják a számokat,
majd újabb táblázatban elemzik a táblázatokat.
A végén minden mutató zölden ragyog,
csak a dolgozó szeme alatt jelenik meg egy újabb ránc.
„Hatékonyság!” — kiáltják diadalmasan,
s ugyanazt a munkát három ember végzi el lassabban.
A családban mindenki a másikért aggódik,
főleg ha annak életébe beleszólódik.
„Én csak jót akarok!” — ez a varázsmondat,
amellyel minden kéretlen tanács feloldozást kap.
„Miért nem úgy élsz, ahogy én?”
„Miért nem választasz olyan társat, mint én?”
„Miért nem keresel rendesebb munkát?”
„Miért nem csinálod végre azt, amit mondtam?”
A szeretet néha tanácsadó irodává válik,
ahol mindenki a másik életét javítja reggelig.
Aki hallgat, az gyanús, aki dönt, az makacs,
aki boldog, annak biztosan túl könnyű az élet.
Mindenki segíteni akar, ez csodálatos,
csak éppen senki sem kérte a segítséget pontosan.
De sebaj, a jó szándék mindent felment,
különösen azt, amitől a másik haja az égnek mered.
A szomszéd tudja, hogyan kellene élni,
mert ő már látott mindent az utcáról nézni.
Tudja, mikor kell füvet nyírni,
mikor kell autót mosni, mikor kell elutazni.
Tudja, ki mennyit keres, ki kivel jár,
és azt is, ki miért lett tegnap este részeg már.
Ha valaki új kerítést épít a ház körül,
a szomszéd rögtön szakértőként előkerül.
„Én ezt másképp csináltam volna!” — mondja,
és elmagyarázza egy órán át, hogyan volna.
A saját kerítése közben ferdén áll,
de azzal kapcsolatban természetesen nincs probléma már.
Más hibája reflektorfényben ragyog,
a sajátunk pedig mindig árnyékban marad valahol.
Így lesz minden utca apró parlament,
ahol mindenki képviselő — csak önmagát nem képviseli rendesen.
Ha baj van, mindenki azonnal megoldja,
legalábbis addig, amíg másnak kell megoldania.
„Segítenék, ha tudnék!” — hangzik szépen,
majd gyorsan eltűnik mindenki a ködben.
A közöny gyakran együttérző arccal jár,
a segítség pedig kiválóan működik szavakban már.
„Gondolunk rád!” — mondják nagy szeretettel,
és ezzel lezárják az ügyet egyetlen üzenettel.
A részvét könnyű, a cselekvés nehéz,
a jó szándék olcsó, a tett pedig pénz.
Mindenki békét akar, de vitázni szeret,
mindenki szeretetet, csak előbb győzni kell.
Mindenki igazságot, ha neki kedvez,
s ha nem kedvez neki, rögtön más lesz a mérce.
Így működik az ember, e különös teremtmény:
az elveit nagy betűvel írja — önmagára kisbetűvel.
De talán egyszer megállunk egy percre,
és nem más hibáját keressük minden reggel.
Talán rájövünk, hogy furcsa ez a világ,
ahol mindenki másban látja meg a hibát.
Talán nevetünk azon, milyen komolyak voltunk,
miközben ugyanazokat a köröket futottuk.
Talán nem akarunk mindenkit megjavítani,
és megtanulunk néha egyszerűen csak élni.
Nem lesz tökéletes sem ember, sem rendszer,
de kevesebb lesz talán a fölösleges szerep.
Nem kell minden vitát megnyerni végre,
nem kell minden embernek megfelelni érte.
A bölcsesség talán nem hangos kijelentés,
hanem annak felismerése: nekünk is van tévedésünk.
S ha ezt egyszer mindannyian megértjük,
a világot talán tényleg egy kicsit jobbá tehetjük.
Addig pedig a nagy javítás szépen vár —
mert mindenki ráér holnap, ha ma más a hibás.
