A Zoltán Papp felhasználó összes verse >>>
A NAGY EMBERI MUTATVÁNY
Van itt egy ország, ahol minden rendben,
csak éppen a rend nincs sehol a rendszerben,
a bölcs tanács ül, s komolyan bólogat,
miközben a gond az ajtón át beszalad.
A hivatal papírt kér a papírról,
pecsétet a pecsétről, igazolást a hírről,
s ha végre minden irat szabályosan megvan,
közlik: „Sajnáljuk, rossz helyre lett beadva.”
A polgár csak néz, mint őszi veréb,
míg újabb nyomtatvány hullik elé.
„Töltse ki szépen, tintával, kérem!”
„De hát ezt már tegnap is kitöltöttem!”
„Az másik példány, másik dátummal,
ezt most kell beadni, másik ablaknál.”
Így működik nálunk a nagy gépezet:
forog, zakatol — csak éppen nem vezet.
A pénz is beszél, s milyen hangosan beszél,
ha nincs belőle, akkor senkihez sem ér.
A gazdag szerényen ül aranytrónusán,
s azt mondja: „A pénz nem boldogít igazán.”
Majd gyorsan elteszi a következő milliót,
és meghatottan nézi saját adóoptimalizálóját.
A szegény közben számolja a fillért,
hogy vajon a hónap végéig mire futja még.
A reklám azt mondja: „Vásárolj boldogságot!”
S részletre kínál hozzá teljes világot.
„Nem kell pénz? Semmi baj, hitelre megkapod!”
„Ha nincs rá szükséged, attól még eladhatod!”
A boltban a szükséglet akciós termék,
a vágy pedig lassan kötelező kellék.
S miközben mindenki gazdagságra vár,
a pénztárca csendben filozofál.
Az ember erkölcsös — legalábbis másokkal,
s bölcsen dobálózik szent mondatokkal.
„Légy mindig őszinte!” — harsogja büszkén,
majd hazudik egy aprót, ha érdeke úgy kívánja.
„Ne ítélkezz!” — mondja ítélkező arccal,
és rögtön megméri a másikat vonalzóval.
„Fogadd el embertársad!” — szól fennkölt szavakkal,
de csak akkor, ha az egyetért vele teljesen azonnal.
„Mindenki szabad!” — kiáltja nagy hangon,
majd megmondja, hogyan élj a saját világodon.
„Légy önmagad!” — ez ma népszerű jelszó,
de csak olyan önmagad, amelyik nekünk való.
Az elv gyönyörű, a gyakorlat kopott,
az erkölcs vasárnap ünneplőbe öltözött.
Hétfőn azonban már siet dolgozni,
s elfelejt mindent, mit vasárnap tudott mondani.
A hírekben minden történet egyszerű,
a világ fekete-fehér, tiszta és nagyszerű.
A szakértő tudja, ki mit gondolt tegnap,
a kommentelő pedig még azt is, mit fog holnap.
Egy mondatból készül háromféle botrány,
egy fényképből egész életre szóló látvány.
A tény túl unalmas, kell hozzá egy csavar,
különben a néző tovább lapoz hamar.
A cím legyen nagy, a betű legyen vörös,
a valóság pedig lehetőleg minél rövidebb.
„Megdöbbentő!” — kiált a képernyő este,
pedig csak egy macska leesett egy kerítésről csendben.
De ha nincs tragédia, hát gyártunk belőle,
hiszen a figyelem pénzt hoz minden percben belőle.
Így lett a világ egy hatalmas színpad,
ahol mindenki beszél, de senki sem hallgat.
A munkahelyen mindenki fontos ember,
legalábbis addig, míg főnöke rá nem kérdez.
A főnök szerint minden sürgős és fontos,
a dolgozó szerint mindez kissé gyanús.
Értekezlet értekezletet követ sorban,
az idő közben elszökik valahol titokban.
„Hatékonyabbá tesszük a folyamatokat!”
— mondják, s létrehoznak még hat új feladatot.
„Csökkentjük a terheket!” — ünnepélyesen kijelentik,
majd ugyanazzal a lendülettel megduplázzák mindet.
A prezentáció gyönyörű, színes, fényes,
csak az eredmény valahogy mindig kényes.
A grafikon emelkedik, mindenki örül,
csak a fizetés marad lent, szerényen, egyedül.
De sebaj, év végén kapunk egy szép oklevelet:
„Köszönjük a kiemelkedően lelkesedő jelenlétedet!”
A szerelemről is sokat tud az ember,
főleg ha más kapcsolatát elemzi reggel.
„Az igazi szerelem türelmes és örök!”
— mondja, majd ajtót csap, ha valaki később jött.
„A bizalom mindennél fontosabb!” — hirdeti,
azután a másik telefonját csendben ellenőrzi.
„Szabadon kell élni, engedni kell!”
— majd megkérdezi: „Merre jártál tegnap este, mondd el!”
A szeretet állítólag feltétel nélküli,
csak néhány apró feltételt azért mellékel neki.
„Légy boldog mellettem, de úgy, ahogy én akarom!”
„Légy önmagad, de lehetőleg az én változatom!”
A romantika nagy, a tolerancia kicsi,
a sértett büszkeség pedig rekordokat dönt itt.
Mégis mindenki esküszik: „Én igazán szeretek!”
Csak furcsa módon mindig másnak kell engednie.
A technika fejlődik, minden egyre okosabb,
a telefon például már nálunk is okosabb.
Megmondja, merre menjünk, mit vegyünk, mit nézzünk,
sőt néha azt is, hogy mit gondoljunk és féljünk.
Az ember lett közben kényelmes és lusta,
egy gombnyomásra kész a vacsora és a munka.
Ha elfogy a jelszó, pánik tör ki rajta,
ha nincs internet, összeomlik a civilizáció rajta.
A gép gyorsabban számol, mint az ember valaha,
csak azt nem tudja, miért van szükség rá maga.
Az algoritmus tudja, mit szeretünk látni,
ezért újra meg újra ugyanazt fogja mutatni.
Így lesz a végtelen világból szűk kis szoba,
ahol mindenki azt látja, amit már látott valaha.
S közben büszkén mondjuk: „Milyen szabad lettünk!”
Miközben a választásainkat gépek rendezgetik nekünk.
A nagy bölcsek konferencián ülnek,
egymás szavába vágva bölcsességet szülnek.
Megoldják a világ összes nagy baját,
ha rájuk bíznák, megmentenék a Holdat.
A gond csak az, hogy odáig nem jutnak,
mert két órán át arról vitáznak, ki kezdje a vitát.
Mindenki reformot, változást akar,
de saját kényelméből egy morzsát sem ad.
„Kezdjük másokon!” — ez a legjobb stratégia,
„Én majd alkalmazkodom, ha kész az utópia.”
A jövő ragyogó, legalábbis papíron,
a jelen pedig áll valahol a folyosón.
„Majd holnap!” — mondják, s a holnap sosem ér el,
mert mindenki tegnap óta a holnapra figyel.
A nagy tervek mögött apró ember áll,
és csodálkozik, hogy miért nem változik a világ.
Talán egyszer még rájövünk mindannyian,
hogy nem kell mindig győzni minden vitában.
Talán nevetünk majd saját hibáinkon,
s nem építünk trónt minden apró igazságon.
Talán a pénz marad pénz, nem lesz belőle isten,
s a siker sem lesz az ember értékének mértéke.
Talán az őszinteség nem díszes beszéd lesz,
hanem egyszerű mondat: „Hibáztam, ez tény lett.”
Talán megtanulunk hallgatni is néha,
mert nem minden csend egyenlő a vereséggel.
Talán az ember embert lát majd végre,
nem címkét, szerepet, hasznot vagy ellenséget benne.
S ha mindez megtörténik — micsoda irónia! —
a világ talán kevésbé lesz abszurd komédia.
Addig pedig függöny fel, kezdődjön a mutatvány:
mindenki főszereplő, mindenki kritikát mond talán.
S miközben egymást nézzük nevetve a színpadon,
nem vesszük észre: mi magunk vagyunk a darabban.
