A Zoltán Papp felhasználó összes verse >>>
Ezer Tanúnál Hangosabban
Éjszaka ül a szívben a csend,
sötét tárgyalóteremmé válik a lélek,
hol nincs kalapács, nincs harsány szó,
csak egy hang, mely elől nincs menekvés.
Nem kérdezi, ki áll odakint,
nem számolja a tanúk seregét,
nem mérlegeli a vallomásokat,
nem hajol a félelem szavára,
csak néz, mint tükör a tükörbe,
és minden elhallgatott igazság
lassan felszínre emelkedik benne.
Mert lehet ezer száj egyszerre hangos,
de egyetlen tiszta lelkiismeret
ezer tanúnál messzebbre kiált.
A bűnös messzire futhat az úton,
elhagyhat várost, házat, nevet,
bezárhat ajtót, ablakot, emléket,
elrejtheti arcát idegen fényekben.
Mondhatja: véget ért, ami történt,
s a múltat eltemetheti mélyre,
de az elme tükrét nem törheti össze.
Ott minden mozdulat visszatér,
minden szó újra megszólal,
minden seb saját hangján beszél,
s amit mások nem láttak soha,
az ott áll mezítelenül előtte.
Nincs ország, mely odáig elérne,
nincs fal, amely mögött eltűnhetne,
mert önmagától senki el nem futhat.
Ezer tanú vallhat az éjszakában,
ezer hang hajolhat egy történetre,
de ha a szív tudja, mi történt,
nem lehet örökké becsapni.
A törvény könyvekbe írja ítéletét,
a világ mérlegre teszi a tetteket,
de van egy mérleg odabent,
amelynek nincs rozsdás serpenyője.
Ott nem számít rang és hatalom,
ott nem ment meg a hangos magyarázat,
ott a csend is bizonyíték lehet,
s egy könny többet mondhat száz szónál.
Mert az igazság nem mindig kiált,
néha csak vár a küszöbön,
amíg végre ajtót nyit neki a szív.
A maszk sokáig őrizheti arcunk,
ha a világ csak felszínt akar látni,
lehet mosolyból várat építeni,
és szépen festeni a repedéseket.
Lehet szerepet játszani reggeltől estig,
lehet másnak mutatni önmagunk,
lehet a hibát más vállára tenni,
s a szégyent idegen név mögé rejteni.
De amikor elalszik a világ,
a maszk lassan lehullik a csendben,
és az arc ott marad önmaga előtt.
Nincs kéz, amely örökké tartaná,
nincs hazugság, amely halhatatlan,
nincs szerep, amely túlél minden függönyt,
mert egyszer minden arc hazatalál.
Minden hazugság magában hordoz
egy titkos napot, egy későbbi órát,
amikor a kimondatlan igazság
kopogni kezd a bezárt ajtón.
Lehet késleltetni a pillanatot,
lehet elnémítani száz kérdést,
lehet a tegnapot átfesteni,
hogy szebbnek tűnjön a reggel.
De a hazugság árnyéka hosszú,
és egyszer eléri a fényt.
Ami ma rejtett, holnap jelet hagy,
amit ma letagadunk, emlékké válik,
s az emlék egyszer tanúként áll elénk.
Nem bosszúból jön, nem gyűlöletből,
csak azért, mert az igazság emlékezik.
Az igazság lassan jár az utakon,
nem rohan, mint a vád és a pletyka,
nem kiáltja túl a tömeg zaját,
nem követel magának koronát.
Néha évekig csendben marad,
néha könnyek mögött rejtőzik,
néha egyetlen szív őrzi,
amikor már senki sem hisz benne.
De nem téveszti el az irányt,
nem felejti el, kit keres,
nem veszti szem elől az embert,
aki elől talán mindenki elfordult.
Léptei halkak, mégis biztosak,
és amikor végül megérkezik,
a csendben minden hazugság megreped.
S ha egyszer minden elveszett,
ha lehullik a vagyon és a rang,
ha elnémulnak a tapsoló hangok,
ha magunkra maradunk az úton,
akkor derül ki, mi volt igaz bennünk.
Mert a szeretet nem az, ami addig marad,
amíg könnyű adni és könnyű kapni.
Az igazi szeretet akkor is őriz,
amikor nincs mit nyerni általa,
amikor a másik már nem tud visszaadni,
amikor a világ hátat fordít neki.
Nem változik át hideg közönnyé,
nem alkuszik meg a veszteséggel,
nem kér jutalmat azért, hogy hű maradjon.
Aki igazán szeret, nem csak jelen van:
megmarad akkor is, amikor minden eltűnik.
Válaszd hát azt, mi belül nem törik,
az igazság tiszta, keskeny útját,
a hűséget, amely nem széljárás szerint él,
az együttérzést, mely más sebét is érti.
Válaszd a kezet, amely nem lök el,
ha valaki térdre hullik előtted,
a szót, amely nem sebez fölöslegesen,
a csendet, amely nem takargat bűnt.
Ne azt keresd, hogyan tűnhetnél ártatlannak,
hanem azt, hogyan lehetnél igaz.
Mert az ember nem attól tiszta,
hogy soha nem vétett életében,
hanem attól, hogy felismeri vétkét,
és képes a fény felé fordulni.
A megtérés első lépése mindig az igaz szó.
Ha egyszer majd elfárad a világ,
és minden ítélet hangja elcsendesül,
nem a tömeg marad velünk,
nem a bíró szava az utolsó.
Ott leszünk önmagunk előtt,
egy csupasz, könyörtelenül tiszta tükörben,
ahol nem lehet szerepet játszani.
Ott minden szeretet számít majd,
minden hűség, minden irgalom,
minden kimondott és elhallgatott szó.
Ott nem kérdezik, hányan látták,
hanem azt: mit tettél, amikor senki sem figyelt?
Kit választottál, amikor könnyebb lett volna elhagyni?
Az igazságot őrizted-e a sötétben,
amikor senki nem ígérte, hogy lesz reggel?
S amikor végül felvirrad a hajnal,
nem lesz szükség ezer tanúra.
A szív maga mondja ki az ítéletet,
és hangja áthat minden falon.
Nem a bosszú lesz benne, hanem emlékezet,
nem a gyűlölet, hanem a mérleg.
Amit szeretetből tettünk, megmarad,
amit hűségből őriztünk, fényt kap,
amit együttérzéssel enyhítettünk,
nem vész el az idő mélyén.
S ami hazugság volt, egyszer nevet kap,
ami álarc volt, lehullik végleg.
Mert az igazság lassú lehet,
de soha nem veszíti szem elől az utat.
És ítélete nem pusztán büntetés:
hanem annak a felismerése, kik voltunk.
Ez az ítélet nagyobb lesz ezer tanúnál.
