A Zoltán Papp felhasználó összes verse >>>
Ezer Tanúnál Hangosabb
A csend mögött egy hang ébred,
nem kérdez, csak felelni hív,
nem kell hozzá bírói emelvény,
sem pecsét, sem törvénykönyv,
mert mélyen, ahol senki sem lát,
ott őrzi magát az igaz szó,
a lelkiismeret halknak tűnik,
mégis áthat falat és éjszakát,
ezer tanú vallomásánál
messzebbre zeng egyetlen szava,
nem lehet elnémítani félelemmel,
nem lehet megvesztegetni könnyel,
nem lehet száműzni a sötétbe,
mert visszatér minden hajnalon,
és kimondja: tudod, mi igaz.
Egyetlen tárgyalóterem sem sötétebb,
mint a szívnek hosszú éjszakája,
ahol a falak emlékekből épülnek,
és minden ajtó önmagunkba nyílik.
Ott nincs tanúpad, mégis vallanak
az elfeledett tekintetek,
ott nincs eskü, mégis kötelez
minden szó, amit valaha kimondtunk.
A múlt nem alszik el örökre,
csak csendben vár a küszöbön,
s mikor lehull az utolsó álarc,
előlépnek a rejtett kérdések:
Mit tettél, amikor tehettél volna jót?
Kit hagytál magára a félelemben?
És ki voltál, amikor senki sem látott?
Nincs bíró, aki mélyebbre látna
annál, aki benned őrzi önmagad.
A lélek ismeri a rejtett ösvényt,
melyet mások előtt benőtt a csend,
ismeri a kimondatlan bánatot,
a félig igazra festett mondatokat,
azt a percet, amikor elfordultál,
s azt is, amikor visszanéztél volna.
Nem emel kalapácsot föléd,
nem harsog ítéletet a világ előtt,
csak megmutatja lassan az arcod,
olyannak, amilyen valóban vagy.
S ha fáj, amit a tükörben látsz,
ne törd össze a tükröt, ember,
hanem tanulj meg szembenézni vele.
A bűnös elmenekülhet messzire,
városokon, tengereken át,
változtathat nevet, ruhát, történetet,
építhet magának új világot,
s mondhatja: mindent magam mögött hagytam.
De az elme tükre vele marad,
nem kell hozzá útlevél vagy árnyék,
nem zárható rá egyetlen ajtó.
Éjszaka, mikor elhallgat a zaj,
visszatérnek a régi lépések,
a félrenézések, az elfojtott szavak,
és minden tett felismeri önmagát.
Aki önmaga elől fut,
annak nincs olyan út, mely elég hosszú,
hogy elérje a felejtést.
De a szeretet más törvény szerint él,
nem fordul el, ha lehull minden pompa,
nem változik át, mikor elfogy a fény,
nem kér jutalmat a hűségéért.
Ott marad a romok között is,
ahol már nincs mit megmenteni,
kezet nyújt a szégyenkezőnek,
és nem kérdezi, ki hibázott előbb.
Az igazi szeretet nem álarc,
nem szép szó a könnyű napokra,
nem ígéret, melyet a szél visz el,
hanem jelenlét a veszteségben.
Ha minden elveszett, ő akkor is emlékeztet:
van út a jóvátenés felé,
és van szív, amely képes megbocsátani.
Egyetlen maszk sem takarja el örökké
az arcot, amely mögötte rejtőzik.
Lehet mosolyra húzni a hazugságot,
lehet igazságnak öltöztetni a hamisat,
lehet száz történettel körbefonni
azt az egyetlen elhallgatott percet.
De az idő lassan lehántja
a gondosan festett színeket.
A tekintet előbb-utóbb elárulja,
amit a száj még tagadni próbál.
A kéz emlékszik minden érintésre,
a szív minden elutasított szeretetre,
és egyszer a tükör sem enged tovább.
A maszk lehullhat egyetlen pillanatban,
s ami mögötte marad, az ember,
akit végül saját lelke szólít nevén.
Minden hazugság magában hordja
saját titkos kinyilatkoztatási dátumát.
Talán nem tudod, mikor érkezik el,
talán azt hiszed, örökké rejtve marad.
De az igazság nem felejt,
csak lassan halad az időben.
Nem rohan, nem kiált, nem követel,
mégis megtalálja a maga ösvényét.
Átjut bezárt ajtókon,
repedéseken szivárog a fénybe,
és egyszer kimondja azt,
amit tegnap még mindenki tagadott.
Lehet, hogy késik, lehet, hogy várat,
de soha nem téveszti szem elől
azt, aki elől el akarták rejteni.
Ezért válaszd az igazságot,
amikor könnyebb volna hazudni.
Válaszd a hűséget, amikor csábít
a gyorsabb, kényelmesebb út.
Válaszd az együttérzést akkor is,
ha nem kapsz érte köszönetet.
Válaszd azt a szeretetet,
amely nem tűnik el az első viharral.
Legyen szavad tisztább a félelemnél,
legyen kezed erősebb a bosszúnál,
legyen szíved nyitott a sebzett előtt.
Mert amit ma választasz csendben,
az formálja holnapi arcodat,
s egyszer visszanéz rád a tükörből
az ember, akivé lettél.
Ha eljön majd az utolsó tárgyalás,
nem lesz szükség ezer tanúra.
Nem kell hangos tömeg,
nem kell pecsételt vallomás,
nem kell mások előtt bizonygatnod,
amit önmagad már régen tudsz.
Ott áll majd melletted minden döntés,
minden kimondott és elhallgatott szó,
minden kéz, amelyet elengedtél,
és minden kéz, amelyet megfogtál.
A szeretet megőrzi, amit tettél,
a lelkiismeret pedig megnevezi,
hol volt benned fény és hol sötétség.
S a legmélyebb ítélet nem kívülről érkezik,
hanem belül születik meg.
Ezért ne félj az igazság fényétől,
még ha először vakít is a szemedbe.
Ne félj attól, amit a lelked mond,
ha egyszer őszintén meghallgatod.
Mert lehet újrakezdeni,
lehet bocsánatot kérni,
lehet jóvátenni, amit lehet,
lehet szeretettel visszafordulni.
A múlt nem változik meg,
de a következő lépésed igen.
És amikor végül elcsendesedik minden,
amikor lehull az utolsó maszk,
amikor a világ tanúi hazatérnek,
ott marad egyetlen hang a szívedben:
s a lelkiismereted hangosabb lesz ezer tanúnál.
