A Zoltán Papp felhasználó összes verse >>>
AMIT ELREJTETTÉL, MEGTALÁL
El lehet ásni egy titkot.
Mélységbe,
föld alá,
csendbe,
évekbe,
idegen történetek közé.
Lehet rá földet szórni,
követ tenni fölé,
virágot ültetni rá,
és úgy tenni,
mintha soha nem is létezett volna.
De a föld emlékszik.
A csend emlékszik.
Az ember is emlékszik.
És egyszer
valami megreped.
Egy szó.
Egy tekintet.
Egy véletlenül kimondott mondat.
Egy régi levél.
Egy elfelejtett bizonyíték.
Vagy egyszerűen csak
az idő.
Mert az idő különös bíró.
Nem kiabál.
Nem fenyeget.
Nem üldöz.
Csak vár.
És közben mindent közelebb hoz
ahhoz a pillanathoz,
amikor már nem lehet tovább hazudni.
A turpisság előbb-utóbb
elveszíti az ügyességét.
A hazugság
elveszíti a történetét.
Az árulás
elveszíti a magyarázatát.
És az álarc,
amelyet valaki évekig
olyan gondosan viselt,
egyszer csak elfárad.
Lehull.
Nem azért,
mert valaki letépi.
Hanem mert már nincs,
ami az arcot elválassza
az igazságtól.
És akkor ott állsz.
Nem úgy,
ahogy mutattad magad.
Hanem úgy,
ahogy a döntéseid
megmutatnak.
Mert az ember
nem pusztán az,
amit mond magáról.
Az ember az is,
amit akkor tesz,
amikor senki sem látja.
Az, ahogyan bánik
azzal, aki bízik benne.
Az, amit megtesz
a hatalomért.
Az, amit feláldoz
a saját kényelméért.
Az, amit elárul
a saját érdekeiért.
És az is,
amit megvéd,
amikor könnyebb volna
elfordítani a fejét.
Mert van hűség.
Van becsület.
Van lelkiismeret.
Van szív,
amely tudja,
mikor igaz egy szó.
És van lélek,
amely akkor is emlékszik,
amikor az ember már
önmagának is hazudik.
Nem minden örökség
aranyból van.
Vannak örökölt félelmek.
Örökölt minták.
Örökölt sebek.
Hajlamok.
Ösztönök.
Gének.
Történetek,
amelyeket előttünk éltek meg.
De az örökség
nem ítélet.
Aki tanulni akar,
változhat.
Aki önmagát akarja érteni,
fejlődhet.
Aki képes belenézni
a saját lelkének tükrébe,
az egyszer
másképpen is dönthet.
Mert a múlt magyarázat lehet.
De nem mindig felmentés.
És a jelenben
minden ember kezében ott van
legalább egyetlen döntés:
folytatom,
vagy megváltozom.
Hazudok,
vagy kimondom.
Ártok,
vagy megállok.
Birtokolni akarom a másik életét,
vagy elfogadom,
hogy az az ő élete.
Mert minden embernek
joga van élni.
Joga van álmodni.
Joga van vágyakozni.
Joga van szeretni.
Joga van választani.
Joga van hibázni.
Joga van tanulni.
Joga van szabadnak lenni.
Az otthonhoz,
amelyet a szívének nevez.
Az élethez,
amelyet magáénak érez.
Az identitáshoz,
amelyet nem mások írnak elő.
Az állampolgársághoz,
amelyhez tartozik.
A szabadsághoz,
amelyet nem lehet
titkos alku tárgyává tenni.
Senki sem élhet
örökké mások fölött.
És senki sem uralhat
örökké másokat
hazugságokkal.
Mert a valóság
előbb-utóbb
bekopogtat.
És ha nem nyitsz ajtót,
betöri az idő.
Nem büntetésként.
Hanem mert a valóság
nem köteles alkalmazkodni
a hazugságodhoz.
Ez a karma talán.
Nem valamiféle láthatatlan kéz,
amely bosszút áll.
Hanem az élet
visszhangja.
Amit kibocsátasz,
annak következménye lesz.
Amit építesz,
annak súlya lesz.
Amit lerombolsz,
annak hiánya lesz.
Amit más szívében okozol,
az valahol tovább él.
És egyszer
visszanéz rád.
Lehet, hogy nem ugyanazon az ajtón.
Nem ugyanabban az évben.
Nem ugyanattól az embertől.
De eljön.
A következménynek
nincs szüksége sietségre.
Csak időre.
És amikor eljön,
nem kérdezi meg,
hogy készen állsz-e.
A sors sem mindig hangos.
Néha csak egy bezáródó ajtó.
Egy elveszített bizalom.
Egy többé vissza nem térő ember.
Egy pillanat,
amelyet már nem lehet visszacsinálni.
És akkor megérted:
nem minden veszteség
büntetés.
Néha a szabadság ára az,
hogy valaki végre
kilép abból,
ami fogva tartotta.
Néha az igazság
nem rombol.
Hanem felszabadít.
Néha az élet
nem elvesz valamit.
Hanem visszaad valakit
önmagának.
És talán ez az egyik
legnagyobb igazság:
nem kell mindenkinek
megbocsátanod ahhoz,
hogy szabad legyél.
Nem kell minden hazugságot
megértened.
Nem kell minden árulást
elfelejtened.
Nem kell minden álarcot
te magad levenned.
Van, amelyik
magától lehull.
Mert az igazság
előbb-utóbb
megtalálja a helyét.
A valóság
előbb-utóbb
átvágja a ködöt.
A lelkiismeret
előbb-utóbb
megszólal.
A múlt
előbb-utóbb
kopogtat.
És az ember
előbb-utóbb
találkozik önmagával.
Ott már nincs szerep.
Nincs díszlet.
Nincs kifogás.
Nincs közönség.
Csak te vagy.
A szíved.
A lelked.
A döntéseid.
A teljesítményed.
Az érdemeid.
A hibáid.
A tanulásod.
A fejlődésed.
És mindaz,
amit mások életében
hátrahagytál.
Ezért vigyázz,
mit ültetsz el.
Mert egyszer kinő.
Vigyázz,
mit mondasz.
Mert egyszer visszhangzik.
Vigyázz,
kit árulsz el.
Mert a bizalom
nem mindig tér vissza.
Vigyázz,
mit veszel el.
Mert lehet,
hogy egyszer neked kell
megértened a hiányát.
És vigyázz arra is,
kit szeretsz.
Kit védesz.
Miben hiszel.
Mert vannak dolgok,
amelyekért érdemes
kiállni akkor is,
amikor remeg a hangod.
Igazságért.
Szabadságért.
Hűségért.
Reményért.
Az életért.
A másik ember jogáért,
hogy a saját életét élhesse.
És végül,
amikor minden titok
napvilágra kerül,
amikor minden maszk
lehull,
amikor a sors
bezárja mögötted
a menekülés utolsó ajtaját,
nem az lesz a kérdés,
hogy sikerült-e
elrejtened az igazságot.
Hanem az:
mit tettél vele,
amikor végre
utolért.
Mert utolér.
Mindig van egy pillanat,
amikor utolér.
És akkor már
nem lehet elfutni.
Csak szembenézni.
Csak elfogadni.
Csak vállalni.
Csak tanulni belőle.
Vagy újra hazudni.
De az igazság
attól még igazság marad.
A valóság
attól még valóság marad.
És amit egyszer
elrejtettél a világ elől,
azt talán elrejthetted
egy időre.
De önmagad elől
soha.
