A Zoltán Papp felhasználó összes verse >>>
AMIKOR LEHULL AZ ÁLARC
Lehet hazudni a csendnek,
lehet mosollyal betakarni a sebeket,
lehet turpisságot rejteni
szavak mögé,
ajtók mögé,
évek mögé.
Lehet más arcot mutatni a világnak,
másikat a barátnak,
másikat annak,
akit elárultál,
és egy negyediket
a tükörnek.
De a tükör nem felejt.
Az igazság nem siet.
Csak vár.
Vár,
mint a hajnal a legsötétebb éjszaka után,
mint a kimondatlan szó
a torok mélyén,
mint a lábnyom
a friss hóban.
Minden titoknak van árnyéka.
Minden hazugságnak
van egy pillanata,
amikor megreped.
Minden árulás
otthagy valamit
a világ szövetén.
És egyszer
valaki meglátja.
Egyszer
összeállnak a szétszórt darabok.
Egyszer
a tegnap visszanéz a mára.
És lehull az álarc.
Nem kell letépni.
Nem kell hozzá kiáltás.
Nem kell hozzá bosszú.
Elég az idő.
Mert az álarc
előbb-utóbb
önmagától leesik.
Aki éveken át
másnak mutatta magát,
egyszer saját arcával találkozik.
Aki elárult,
szembetalálkozik
azzal, amit tett.
Aki hazudott,
meghallja majd
a saját szavai visszhangját.
Aki elvette más álmát,
megérti egyszer,
hogy az álom
nem volt az övé.
Mert senki sem birtokolhatja
más életét.
Senki sem birtokolhatja
más szabadságát.
Senki sem veheti el
egy ember jogát
ahhoz, hogy éljen,
vágyjon,
álmodjon,
szeressen,
tanuljon,
fejlődjön,
önmagává váljon.
Mindenkinek van útja.
Van szíve.
Van lelke.
Van otthona,
vagy egy hely,
amelyet otthonná szeretne tenni.
Van identitása,
amit nem másoknak kell megengedniük.
Van öröksége
a génekben,
a történetekben,
a kimondott és kimondatlan múltban.
De van választása is.
Mert nem minden örökség végzet.
Nem minden hajlam parancs.
Nem minden ösztön sors.
Az ember tanulhat.
Önmagát képezheti.
Újrakezdhet.
Növekedhet.
Megtanulhat szeretni.
Megtanulhat nemet mondani.
Megtanulhat igazat mondani.
És megtanulhatja
elfogadni a valóságot,
akkor is,
ha a valóság fáj.
Mert az igazság
nem mindig kényelmes.
De az igazság
nem lesz kevésbé igaz
attól, hogy fáj.
És az igazságosság
nem attól igazságosság,
hogy mindenki örül neki.
Van karma.
Van sors.
Van végzet.
Van következmény.
És van lelkiismeret,
amely elől
nem lehet örökre elköltözni.
Lehet országot váltani.
Lehet nevet változtatni.
Lehet új történetet kitalálni.
Lehet új maszkot készíteni.
De önmagunk elől
nincs hová menni.
Mert egyszer
a csendben maradunk.
És ott nincs közönség.
Nincs taps.
Nincs szerep.
Nincs magyarázat.
Csak az ember van
és mindaz,
amit megtett.
Mindaz,
amit elmulasztott.
Mindaz,
akit felemelt.
Mindaz,
akit összetört.
Mindaz,
akit elárult.
És mindaz,
aki mégis hű maradt.
A hűség nem mindig hangos.
Néha csak ott marad.
Egyetlen ember mellett.
Egyetlen igaz szó mellett.
Egyetlen remény mellett.
A remény pedig
nem gyengeség.
A remény
lelkierő.
Az a halk, makacs fény,
amely azt mondja:
lesz még reggel.
Lesz még szabadság.
Lesz még igazság.
Lesz még élet
az álarcok után.
És lesznek olyan napok,
amikor már nem kell bizonygatnod,
ki vagy.
A tetteid
beszélnek majd helyetted.
A teljesítményed.
A szereteted.
A tanulásod.
A fejlődésed.
A szíved.
A lelked.
A lelkiismereted.
Mert végül
nem az számít,
mit állítottál magadról,
hanem hogy
mit tettél.
Nem az,
milyen álarcot viseltél,
hanem hogy
mi maradt alattad.
Nem az,
hány embert tudtál megtéveszteni,
hanem hogy
képes voltál-e
önmagad előtt igaz maradni.
Az igazság
nem felejt.
A valóság
nem alkuszik.
A következmény
nem alszik örökké.
És az élet
egyszer mindenkinek
visszaadja
a saját történetét.
Amit vetettél,
annak a nyomát.
Amit építettél,
annak a súlyát.
Amit elrontottál,
annak a felelősségét.
Amit jóvá tettél,
annak a fényét.
Mert minden tett
valamit hozzáad
ahhoz az emberhez,
akivé válunk.
Ezért ne félj az igazságtól.
Inkább állj elé.
Nyílt arccal.
Szabadon.
Álarc nélkül.
Mert előbb-utóbb
minden titok napvilágra kerül.
Előbb-utóbb
minden hazugság elcsendesedik.
Előbb-utóbb
minden álarc lehull.
És amikor lehull,
ott marad az ember.
A valódi arc.
A valódi élet.
A valódi szabadság.
És az igazság.
Mindig az igazság.
