A Nikolasz Koczmann felhasználó összes verse >>>
Vadgesztenye
Tenyerembe szorítom a fájdalmat
Mint egy hajnali érintés
Átfutottam a libabőrös éjszakába
A harmadik emelettől fel,
Csak a hangot számolják,
Mint a feledő csók szírmait
Lobbanó harccal ibolya lesz lassan
S ha fagy volna már ametiszttá forrna,
Mint a bor, mámorához közel húzna,
S kerge szívét igazságra szúrja,
Ki cipeli vállát, sorsa mindig rángatja
Mint egy téboly vívmánya,
Most szavai ádáz minden síróra,
Nőne rám méltó árny aljas hada,
Mert mindig lesz \'ki erővel húzna le
Az szegett szárnyon kúszna el,
Jegyzetelő az élet melynek pokla mély
Mint hangosan síró, s félve síró szemhély
Nagy csenddé vált a talány
S kín volt az élet hajnalán,
Tűntek el-fel nappalon át,
Mint a vágyak, kik vártak rád,
De vérbe fagyott naplementék jöttek
Bénult lábbal fűcsomóba tépek,
Mert itt tetemeket látok, s élőholtakat,
Holt lelkek kik az ellennel harcolnak
Már kezdtek némulni a hívó szavak...
Vagy ez csupán csak ábránd, hogy vannak?
Leigázva, tisztán sárba tértem
Vigaszom, hogy térdepeltem
S vigaszom máig nőtt még rájöttem:
Az életem csupán árva félelem...
Lebontom hát sértő, sértett héjam
És egyedül, én, vad-magam,
Elsüllyedek végleg lent a földben
Hogy álmom végre az égbe emeljen.
