A Mihály Horváth felhasználó összes verse >>>
Kordokumentum
Naponta kell lépést tartanunk
a modern korral,
Nyomunkban a természet és szörnyű
bosszút forral.
Szmog terjeng a levegőben,
a folyóvizekben cián,
Segélykérés nem hallatszik
semmilyen frekvencián.
Megtébolyodtak a népek,
mások az igények;
Monotonabb dallamok,
sápadtabb fények.
Özönlik sok páváskodó,
önjelölt kis szexikon,
Kezükben a mindentudó-
semmitmondó lexikon.
Szögesdróttal átszőtt szívvel
tengődik egy fakír,
Testén sajgó kék-zöld foltok,
másokon smaragd és zafír.
Pedig némi jó szerencsét
néha ő is várna,
Ha talizmánját nem takarná
kudarcoknak árnya.
Túl élénk fantáziája
áldás helyett átkot hoz,
De úgy kötődik hozzá,
mint Odüsszeusz az árbóchoz.
Hullámok közt hánykolódva
tűri tengeriszonyát,
És kerülgeti tőzsdecápák
felvillanó uszonyát.
Nem ismerhette még ki
a titokzatos sorsot,
Feje felett pálcát törnek,
orra alá borsot.
Őt állítják pellengérre,
rajta csattan ostor,
Nem nyújt menedéket
sem erőd, sem kolostor.
A tűz martalékává lett pénz,
fegyver és paripa,
A fából, mibe fejszét vágott,
nem lett vaskarika.
Az ember hitet ilyenkor
már nehezebben talál,
Még előtte az élet,
de már nyomában a halál.
Oltalmazó, szent glória
nem ragyoghat felette se’,
Igába vont szolgalelkét
nem váltja meg felettese.
Türelmesen őrlődik,
míg számadása elkészül,
Bal oldalán hóhér áll,
jobb oldalán lelkész ül.
A jószívűek jobban szívnak,
bár tetteik nemesek,
Elég, ha csak arra gondolsz,
hogy járt szegény Nemecsek.
Érthető lehet tehát
az elmondottak alapján,
Hogy nincs csizmáján sarkantyú,
sem fácántoll a kalapján.
Nézi, ahogy maskarát ölt
minden ember, ország, város,
„Színház az egész világ”,
és benne ő a ruhatáros.
