A Hajnalka Perczel felhasználó összes verse >>>
Sebzett lelkű kismadár
Egy éjjelen két sebzett lelkű kismadár, bolyongott a végtelenben.
kiknek csodálatos lelke telis tele van mérhetetlen szeretettel.
Olyannal, mi e gyarló világban,
már már szinte elképzelhetetlen.
De mindhiába, ha ők adtak e
óriási kincsből mindig csak szüntelen.
Vissza nem kaptak semmit sem,
csak talán oly nagyon régen.
De azt már lassan felejti a lélek,
mert az már a múltba révedt.
Pedig ők csak szeretetet adtak,
a szeretett lénynek.
S viszonzásul vissza ebből,
csak egy szeletet reméltek.
S mikor a fogyó hold sugaránál,
azon a csodás éjjelen.
Melynek fénye halványan derengett,
a végtelen sötétben.
Észre sem vették először,
hogy micsoda csodát találtak.
Egy érző emberi lényt,
kire már annyira de annyira vágytak.
De a sok sebtől mi marta lelküket,
nem is nagyon láttak.
S egymást megpillantva,
először tovább sétáltak.
De az az arc, a csodás szemek,
miket a hold vilàgított csak meg.
Mintha azonnal.megbabonázták volna,
e két emberi lelket.
S mintha a hold egyre csak,
azt súgta volna, várj, ne siess.
Nézz rá kérlek, nézz rá,
csak egy pillanatra menj közelebb.
A lelked.fáj, s ő az aki talán,
begyógyíthatja fájó sebeidet.
Mert tudja mit érzel, s ő is olyan,
ki eddig csak adta a szeretetet.
Elindult hát e két csodás lélek,
hallgatva a hívó szóra.
Félve ugyan, de megtették,
az első lépést, a csodára vágyva.
S mikor egyre közelebb értek,
lábaik reszketve lépkedtek.
Egymás szemében,
olyan isteni csodát pillantottak meg.
Mi átjárta testüket,
s lelkük egy kicsiny darabja új életre kelt.
Majd mikor ajkuk is szóra nyílt,
s egymást suttogva köszöntötték.
Érezték, a sors hívó szavai,
őket egymáshoz vezették.
Félve ugyan az oly sok kapott,
bántó szó után, kezdtek hinni.
Létezik még talán emberi lény,
ki őszintén tud érezni, szeretni.
S adni is tud belőle,
nem folyton mindig csak elvenni.
A két sebzett kismadár szívén,
a lakat kezdett megrepedni.
Lassan repedt az a lakat,
mi szívüket a fájdalomtól védte.
Mert féltek egyetlen bántó szó,
s mindennek vége.
De adtak esélyt egymásnak,
próbálták adni a régen kapott szeretetet.
S eme őrült világban megpróbáltak,
nem csak elvenni ezt a kincset.
Szívük, lelkük csodás fényben kezdett el, ragyogni, mint a gyémánt.
S kezdtek egymásra egyre jobban,
vágyni már az első éjjel után.
Mert a két sebzett szív azt érezte,
talán darabjai újra össze forrhatnak.
S mézédes csókjuk után,
azonnal szerelemre is lobbantak.
Az első érintéstől testük izott a vágytól,
s akarták érezni.
Milyen ha elvesznek egymásban,
s milyen együtt a mennyekbe repülni.
