A Celesztin Szabó felhasználó összes verse >>>
A puszta virága
A kerteken túl, hol zordabb a vidék,
Sziklák közt pihen az alkonyi sötét.
Nem vágyik oda se dísz, se ragyogás,
Csak egy különös, halk és bátor virágzás.
Sziklás puszták apró, pink hangája,
Nem vágyik ő fényes, dús pompára.
Zord szélben nőtt, s bár apró a termete,
Benne van az alkony minden rejtelme.
Míg más a délnek forró fényét issza,
Ő a homályba húzódik el vissza.
De ne hidd, hogy nem vágyik a szép szóra
Várja, hogy a dicséret hulljon reája, mint virágpor az ibolyára.
Nem simul sorba, s bár titkait óvja,
Szereti, ha a tekintet csak őt méri sorra.
Rejtelmes ékszer, ki sötétben is fénylik,
S csak az érti arcát, ki igazán reméli.
Szigorú kelyhe csak ritkán nyílik ki,
Kincsét a világnak nem akarja adni.
De ha csak én vagyok, s elcsendesül a táj,
Megvillan a szíve, s többé semmi se fáj.
S bár tüskét is hordoz, ha vad kéz érne hozzá,
Lelkem az illatát örökre megőrizné.
Nem kell, hogy tudják, miféle ritka szál,
Elég, ha szívemben otthonra talál.
Mikor a hold kél, s az ezüstöt szórja,
Ő az árnyékát titokban megóvja.
Ilyenkor látszik: nem hétköznapi szín,
Mélyebb a vágya, mint száz régi kín.
Vadvirág-lélek, ki nem hajt fejet,
Keresi folyton a szabadabb eget.
S bár nem mondja szóval, nem vall szerelmet,
A néma sziromban őriz egy türelmet.
Tudom, hogy várod a halk, tiszta vallomást,
Mely kiemeli belőled az örök ragyogást.
Mert bár visszahúzódsz, s a csend a te várad,
Szíved a dicséret szavára kitárul s nem fárad.
Így maradunk mi a föld s virága,
Egymásra leltünk a tágas világba.
S bár különös szerzet, és a színe oly más,
Nekem ő az örök, igaz megnyugvás.
