A Pakai Márk felhasználó összes verse >>>
A Meg Nem Történt Igazság Rekviemje
Olyat váltottál ki belőlem,
ami semmi.
Nincs helye.
Nincs tere.
Nem létezik – ha kérdezik.
Nem a láthatatlanságban volt az erőd –
semmiben sem volt erő.
Megoldottam valamit,
ám sose kérték tőlem.
És nem értették a megoldásom.
Hiába fektettem bele minden tudásom,
nem volt kérdés, ami kereste volna a válaszom.
Így az csak bennem érvényes.
És nem értettem:
miért nem fogadják el?
Miért nem ad megoldást,
ami által az igazságom végre értelmet nyerhetne?
Miért lett a miértre
a leghangosabb válasz: a csend?
A válaszra –
mióta nem fogadunk el megoldást?
Lehet…
csak én kerestem választ arra,
ami kettőnkről szólna?
Te már tudtad,
hogy nem én vagyok?
És az idő…
az önmagam megismerése…
hozott egy megértést:
> Ha kettőnkről szólna,
mi az, ami rólam?
Mi az, ami rólad?
És ha nem vetítem bele magam,
nem adok magyarázatot annak,
ami rólad szól…
akkor valójában mindvégig rólam szólt.
Nem volt „én és te”.
Csak Én.
ÉN aki értelmet adott a meg nem történtnek.
Aki a viselkedésed szavakba öntötte.
Aki a testbeszédedből érzelmeket formált.
És ezekből az érzelmekből
összevontam egy világot –
egy hangot –
egy igazságot –
amihez sosem volt közöm.
És te nem is fogod megosztani velem
belső zavarod, zártságod.
És ezért fáj.
Fáj,
hogy hiába találtam meg az igazam,
a valóság
meghazudtolja önmagát.
