A Zoltán Nagy felhasználó összes verse >>>
Hallom
Hallom, ahogyan a kinti zajok,
elnyomják a hangom,
sok minden változik, de a bajok ugyan azok.
Felvilágosodik lassan az égbolt,
ugyan úgy faj, ha arra a mondatra gondolok,
s minden alkalommal ketté szakítsa szívem, pedig rég volt.
Hallom a sok-sok szót mi felém repül,
mégsem éreztem még magam ennyire egyedül,
olykor a kedvem jobb kedvre derül,
de ahogy jön az este újra a mélybe kerül.
Hallom azt, amit mások nem, képzelet,
szólsz hozzám, s fogom két kezed.
Itt ülsz előttem, a be szűrödő fények lágyak,
te vagy anyánk elfeledett lánya!
Kire senki sem gondol rajtam kívül,
s ezért a szívemen szörnyű kín ül.
Hallom ahogy terelik a szót, ha szóba kerülsz,
szokásommá vált a látni téged, ahogyan a kertben ülsz.
S várod, hogy focizunk, mert az ég már tiszta,
mindig azt képzeltem el, hogy te és nem a fal passzol vissza.
