A Lili Szente-Varga felhasználó összes verse >>>
Másvilág
Nem várok csodát e földi rögben,
a szívem elfáradt a harc-zörögben.
De halk szavak jönnek a mély sötétből,
mint búcsú, mit hoznak holtak a létből.
Ott álltál, mikor még hittem a fényben,
a kezed reszketett az őszi reményben.
Most árny vagy csupán egy halvány emléken,
mely kísért, ha álmot látok az éjben.
Elmentél, s veled a nap is kihunyt,
az éj sötét karja rám puhán simult.
De bennem éltél - nem szóban, nem hangban,
csak úgy, mint csend mozdul lombos avarban.
A fájdalom nem kérdez, csak megmarad,
mint sírkövön a repedés, harag.
Nő bennem, ahol szavad nincsen már,
csak üres tekintet, s a szív mit kivár.
De mégis, valahol túl a halmokon,
hol nem hajlik meg szív a bánatokon.
Egy másik lét vár, mint hajnal a ködben,
sugárzik a nap, ha elfér a földben.
Ott nem lesz már könny, se végső vesztes,
csak béke, mi halk és végtelen csendes.
Mint zsoltár, mit pap mond hajnali fényben,
úgy őriz a szó, mint térden a lélek.
Mert hinni kell: ez nem végső határ,
csak átkelés, hol új ölelés vár.
Ott újra látlak, ki most csak emlék,
arcod jelen lesz, s nem csak regék.
Te szólsz majd ott, hol idő már nem él,
s a fény sem törik ha nap véget ér.
Mert ott nincs holnap, csak örök erő,
s egy végtelen, reszkető szerető.
E világ itt szűk, s hűvös a ruhája,
de lelkem láng, s nem fél már halála.
Megyek, hol a sötét már nem sebez,
ahol te vársz - túl minden képzeleten.
S ha egyszer én is elnémulok,
álmaid mélyén majd ott maradok.
Csak nézz az égre, csillag lobog,
ott leszek benned... s szívem veled dobog.
